4. fejezet

Réges-rég elszállt már a csöndes, őszillatú éj, midőn a szilaj, hollótollszín paripa a nyílt mezőre vágtázott szédült sebességgel. Lovasa háttal ülte meg a pompás telivért, a lány hosszú, vad tincseibe belekuszált a heves menetszél. Homlokát, fejét tarka virágkoszorú fonta körül, s a buja tündérglória valamelyest féken tartotta bodros, kócos tincseit, mik szabadon szállongtak a langymeleg légben. Különös szerzet volt a hölgyemény, annyi szent, mindenesetre a legelvetemültebb zsokékat és lovasokat megszégyenítő bátorsággal ülte meg a galoppra váltó hátast, majd penderült le róla egy jól irányzott ugrással. Egyetlen füttyentése nyomban megfékezte a körbe-körbe száguldozó kancát, ki a pillanat töredéke alatt őmellette termett. Jókora fejével boldogan bökött kacagó gazdája felé.

A pezsgő vérű, szabadszellemű ifjú leányzó elterült a térdig érő, selymes, smaragdban játszadozó fűszálak között, arcát vadvirágok cirógatták. Tüdejét megtöltötte a rét mézédes aromája, s egyenesen csontjaiba hatolt.

A közelben patak csordogált, így a lányka nem habozott, levetette rongyos, vándorútjai alatt jócskán kikopott, szerteszakadt bőrgúnyáját, és megtisztította friss sebeit, miket a kökényesben szerzett nemrégiben. A harmatos, kristályos forrásvíz émelyítően jóleső hűvöse mámorba vonta karcsú testét, kényeztetésnek érezte a mosdást is, mert bármily nagyon élvezte is a véget nem érő vándorlást, ennek egyik fő jellemzője a nélkülözés volt, amelyben valóban nem akadt hiány, miként megtapasztalhatta.

Néhány óra múlva újfent vértől mocskos, szeretett vadászöltözetét viselte, amit igencsak megtépázott az idő vasfoga, hisz’ a vándorlét korántsem volt piskóta – eleinte legalábbis nem. Azóta vérbeli remete vált belőle, s sosem bánta meg döntését, miszerint ahelyett, hogy az Ezertornyú Palota elegáns, krómozott falai közt poshadt volna, vándorútra kélt hajdanán. Eleinte rettegett, ám mindennél jobban vágyott a függetlenségre, és végül a mindent elsöprő vágy diadalmaskodott a sötét félelem felett.

Varázsolni akart. Mióta magányosan, egyetlen lova társaságában tengette napjait, nem kötötték a birodalom ostoba, értelmetlen szabályai, bármely időpontban szabadjára engedhette határtalan mágiáját. Érezni akarta az erőt.

Nem habozott; talpra szökkent, hosszú, csontszínű ujjait az égbe emelte, s hagyta, hadd kússzon zsigereiből az energia ezerfelé, hadd röppenjen a ködpárás légbe, hadd váljanak eggyé a természettel. Ereiben ott lüktetett az ismerős-ismeretlen érzés, átjárta őt ama különös elektromosság, amely akkor futott végig tagjain, mikor a varázsszálak végigvándoroltak testén, izmain, csontján és bőrén. Maga volt a színigaz varázs.

Vie – búgták a szelek. – Úrnőnk.

Vie elégedetten elmosolyodott. Talpával ritmusra dobogott, midőn felcsendült elméjében a bűbáj dobként dörrenő mantrája. Ajkai átvették a szavakat, mind hangosabban és hangosabban kántálta a versikét. A borongós égboltra pillantott.

Esőfelhők kúsztak a feje fölé balsejtelmet idézőn, ám nem hagyta abba; az ujjperceiből kiinduló, vérvörösen izzó, mérföldes fénycsíkokra összpontosított, melyek a fellegek magaslatáig nyúltak, kárminszínbe öltöztetve az ég gomolyszürke boltozatát.

Hirtelen a ragyogó mágiacsíkok ezernyi apró, szemcsés szikrára robbantak szét, s egytől egyig a földre hulltak.

***

A vén király az ólomüveggel kirakott, magas ablak előtt toporgott, a künn tomboló vihart szemlélte. Nem szólt egy szót sem, csupán elméje kalandozott távoli tájakon – egyszerre töprengett a múlt komor fellegein s a jövő arannyal rakott útján. Magára maradt a hatalmas palotában; a szeretett királyné látogatóba indult Chartée grófságába, leendő menyének kastélyába, fia a világon túli világba utazott, hogy újabb tündérvérűeket kutasson fel a nagyváros forgatagában, a lánya pedig… nos, Vivianne-t már régen nem tartotta önnön lányának, noha ugyanazon vér csörgedezett ereikben. Mégsem akart többé ama szégyenteljes árulóra gondolni.

Vivianne világéltében vadabb, akaratosabb volt öccsénél, ugyanakkor jóval műveltebb, s a harcművészetekben is páratlanul megállta a helyét. Úgy ülte meg a legveszedelmesebb vadlovakat is, miként egyetlen bátor férfiú sem lett volna képes rá, kifogástalanul hadakozott. Remekül bánt a fegyverekkel, ám puszta kézzel legyőzhetetlennek számított. Nem egy hős dalia esedezett már az életéért, midőn az alig tizenkét éves Vivianne gyomorszájába öklözött, ágyékába térdepelt, vagy épp torkon vágta. Ügyes volt, magas, izmos, mégis lenyűgözően kecses, emberfölötti erővel bírt. Szépsége is páratlannak tetszett a vidéken, s mindemellett módfelett illedelmes volt. Ami mégis vesztébe hajszolta, rettentő bátorsága, függetlenné válni akarása volt – kár volt érte. Avillan uralkodója évekig fortyogott, amiért elvesztegette birodalma leghatalmasabb tehetségét, a mágia legmesteribb űzőjét, a különféle harcművészetek koronázatlan hercegnőjét, s egyúttal a tökéletes mintagyermeket, akire világéletében vágyott.

Éktelen ricsajra eszmélt, mely megrázta a palota falait, noha bizonyos volt benne, hogy a zörej mérföldekkel messzebbről érkezett, tán a Monte-sziklák környékéről. A távolban ezernyi rubinszín szikra szökkent az égbe, majd eltűntek az enyészet mélységében. Füst, robbanás égett bűze terült szét a levegőben. A buja tűzvarázs fellegek közt táncolt, rebbent pille-szárnyon, s lassan lángvörösbe öltöztette az égbolt fátyolát.

A király megcsóválta fejét, és tovasétált.

***

Nora fülét dobhártyaszaggató robbanás zaja ütötte meg, s éppígy a szorosan mellette térdelő Marc Diablóét is. Szinte egyazon pillanatban kapták fejüket az ég felé, rémülten pillázván a tűzijátékként széthasadó fényszalagokra. Tűzmágia, suhant át Noriana elméjén a röpke gondolat, ám azon nyomban el is vetette azt. Efféle varázslatokra csupán a birodalom leghatalmasabbjainak egyike lehetett képes, ő pedig már réges-rég távol járt. Tán épp a világon túli világ mocskos utcáin múlatta drága perceit, midőn valaki magáévá tette hétpecsétes bűbájait. Hiszen az nem lehet, hogy az elveszett lány visszatért, ugye? Avillan kapuja sosem állt nyitva a szökevények előtt…

- Mi van, ha mindvégig köztünk élt? – rebegte halkan, csaknem némán a lány, szorosabban simulva kedvese forró mellkasához.

A férfi végigsimított a csillogó, rozsdaszín tincseken, közelebb vonta magához szerelmét, s gyöngéden homlokon csókolta. – Nincsen semmi baj, hisz te is tudod.

Nora újfent az égre tekintett, ahol ezernyi apró tűzszikra járt éppen baljóslatú táncot, majd hirtelen a karmazsinszínű pettyek némelye izzó narancsba, élénk napsárgába olvadt. Immáron a tűz minden egyes árnyalata ott pergett, sercegett, sistergett és hullámzott a szürke ködfátyol mezején. Lenyűgöző látvány volt – olyan régen láthattak ilyet utoljára!

Egy pillanatra elfogta őt a szívbe maró hiány fájdalma. Elveszítette Vivianne-t, noha egykoron lélektársnője azt ígérte, örökkön örökké kitart majd őmellette – végül nem így lett. Kölcsönösen eltávolodtak egymástól, s éltük legkeményebb küzdelmeit egymaguknak kellett megvívniuk. Hiába, az élet már csak ilyen. C’est la vie.

***

A göröngyös, porozott úton éjhollószín postakocsi döcögött, kerekei mély sávokat vájtak a csontszáraz talajba. A csinos paripák által alaposan kitaposott földutat beragyogta az aranyló nap fénye, mit még a búskomor fellegek sem fátyolozhattak el teljes egészében.

- Hol vagyunk? – dörzsölte le pilláiról az álom ezüstporát a lány, s kipislogott a picinyke ablakon. Épp akkortájt ébredezett a mellette heverő férfiú is, ki hunyorgatva meresztette kifelé nefelejcsszínű íriszeit. Megvonta vállát, s igyekezett valamelyest magához térni a bódult kábulatból.

- Esküszöm, ha ez a nyamvadt dög még egyetlenegyszer…

- Türelem, Joseph. Máskülönben a lovak elé vetlek, és miután a birodalom legkiválóbb kovácsa patkolta őket… nos, úgy sejtem, nem szándékozod közelebbről is megismerni ama fenséges aranyszögeket, vagy netalán tévedek? – A homályosan ismerős, rekedtes hang gazdája fenyegetőn förmedt a kocsisra, ki némiképp nyeglén térdepelt a bakon, kezében vastag bőrszíjakat szorongatva.

- T-teljes mértékben igaza van, Renoir uram. É-és mondja csak, a… vendégeink felébredtek-e már? – hebegte, valamiféle kérdésnek hangzót csempészve szavaiba.

- Nem hinném, Joseph. Amennyiben azonban mégis, úgy illenék köszöntenem őket. No, majd valamivel később.

- Renoir? – suttogta a nő halkan. – Dereng valami ezzel a névvel kapcsolatban… ó, megvan! Renoir híres francia festő volt, tán a tizenkilencedik század idején…

- Ahogy mondja – szúrta közbe hirtelen a dallamos férfihang, némiképp derűs hangszínt ütvén. – Ugyanakkor ostobaság volna összetéveszteni engem ama fickóval. Valamely harmad-, netán negyedági rokonom. Mellesleg… úgy tartják, fényévekkel megnyerőbb külsővel rendelkezem őnála. – Alicia el tudta képzelni, mily öntelt mosolyra húzta ajkait az idegen, s a képzetében élő portré láttán elfintorodott.

- Hm, mit látsz, riporter? – villantott halovány vigyort sorstársa, mitől az említett újfent elhúzta száját.

- Hihetetlen vagy, ha a hülye megjegyzéseid nem végeznek velem, hát esküszöm, halhatatlan vagyok – csóválta fejét unottan. Munkahelyén hozzászokott kollégái, többek közt Jonathan Bellevue ostoba, majdhogynem humortalan poénjaihoz és idegőrlő szófordulataihoz, ám remélte, legalább ily nehézkes utak alkalmával nem kíséri őt valami szemtelen kis suhanc, lepcses szájával karöltve.

Delon magában kacarászott, miközben útitársa lágy, komoly és őszinte vonásait fürkészte, elméjében még mindig a lány csengettyűszó-hangja cikázott eszeveszetten, rekeszizma akaratlanul is nevetésre késztette, midőn rongyosra ismételte magában a gúnytól csepegő szavakat. Elfordította tekintetét, s a kocsi ablakán túl elsuhanó, távoli égboltra szegezte pillantását.

- Aly, hé. Odanézz – búgta csendesen, mutatóujjával egyetlen pontra célozva.

- Mi van már megint? – kapta fel kobakját a hajadon, követvén a szépfiú útmutatását. Ámulatba ejtette a látvány: a hamuszürke fellegek között rubinvörös villámok keringőztek, lélegzetelállítóan élénk kavalkádjuk éppolyan volt, akárha kósza vércseppeket sodorna a lágy fuvallat tébolyult haláltusájukba – a karmazsinszínben vibráló fénycakkok ugyanis egytől egyig milliárd darabra robbantak, s végül elenyésztek a zivataros félhomályban.

A kocsi lefékezett.

Ugyan az ódon jármű utasai nem láthatták, miként szökell alá a bakról titokzatos fogva tartójuk, még az elfüggönyözött fülke falán keresztül is tisztán hallhatták a fülükben csengő éles, elképedt káromkodást, mit csattogó léptek tompa ritmusa követett.

Az újságírónő felsóhajtott, és felegyenesedett a meglehetősen kemény ülésen, előkapván mobilkészülékét, noha pontosan tudta, hogy hiábavaló volna térerő felbukkanásában reménykedni. Legnagyobb meglepetésére azonban két, július 13-i dátummal szereplő üzenet várta őt, méghozzá egy agyonkoptatott telefonszám gazdájától, ki csupán J. Bellevue néven szerepelt a lány címjegyzékében.

- Ó, te szent ég! Már csak Bellevue hiányzott… - csóválta fejét hitetlenül, miközben belelapozott az első, igencsak terjedelmesre sikeredett üzenetbe.

„Hé, Aly. Ne haragudj, valami motoszkál bennem, úgy érzem, feltétlenül meg kellene ismételnünk a tegnapi Starbucksbeli találkát… Kérlek, írj majd, várni fogom. xoxo Jonathan”

- Mi az, Kray, csak nem a balfék melótársad írt neked valami szaftosat? – vigyorodott el önfeledten a filmcsillag.

- Jonathanra gondolsz? – vonta fel finom ívű szemöldökét Alicia.

- Ja, biztos. Tudod, az a szerencsétlen nyálgép. Hadd nézzem, cica. Hadd röhögjek egy jót.

- Te csak ne cicázz, barom – morogta a lány, s közben megnyitott egy újabb SMS-t.

„Jó, tudod, mit? Vettem a lapot, nem akarsz velem randevúzni. Felejtsük el egymást örökre.”

- Ez hülye – motyogta magában az újdonsült riporterpalánta. Pechére Damien csalhatatlan fülét is megütötte e két szó, mely a kíváncsiság habjai felé repítette őt, így a srác sebtében kirántotta a mobilt kezei közül, és szorgosan betűzgetni kezdte a levelet.

- Ilyet sem olvasni minden áldott nap, annyi szent. – Jóízű nevetése fülsértő vihogásnak hatott az ifjú nő számára, bármily emberfeletti erővel igyekezett kizárni a maró hangot elméjéből.

Aly éppen szólásra tárta volna ajkait, midőn különös zörejek szállingóztak által a kocsi vékony falain. Felcsapták a parányi ajtót, s kivetették magukat a dohszagú fülkéből, ám a kietlen rét, mely elterült köröttük, borzongató meglepetésként hatott számukra.

- Uram, lehetséges, hogy… ő az? – rebegte félve a vén kocsis.

- Vivianne-re gondolsz netalán, Joseph? – vágta közbe a sötét férfiú. – Meglehet. Régen láttam őt… mindvégig úgy hittem, azon nyomban elhagyta a birodalom határait. Tán nem is ő az – meredt mélázón a távolba.

- Ki más, uram? Nála nagyobb mágust nem látott még ég s föld, mióta világ e világ – lehelte az öreg, s éjfekete hintajának vetette görnyedt hátát.

- Vivianne – szólt csendesen Leans úr – bűnös lélek volt. Elveszett gyermek a téboly kellős közepén; egyetlen vágya a szabadság volt, ki akart törni a megfelelés fojtó sűrűjéből, s mindennek már oly’ sok éve…

- Azt hiszem – törte meg a hűvös csendet hirtelen egy férfihang -, talán közelebb kellene merészkednünk. Végtére is, bárki is az a Vivianne…

- Sokat kell még tanulnod, Delon, mielőtt efféle javallatokkal látnád el Avillan hercegét, ám tudod, mit? Gyerünk. – Ujjai fürgén intettek a sűrű árvalányhajjal befont mezők felé, s hosszú lábai máris megindultak a jelzett irányba. Újdonsült vendégei követték, csupán a kocsis támaszkodott kitartóan járgányának, büszke, délceg paripáit becézgetvén.

***

A patak vize lehűlt, akárha érezte volna, miként forr, izzik a lány szikár, finom izmokkal átszőtt teste, s mint hánykolódik kóbor lelke önnön kétségei között. Jól esett most neki ama fagyos, jégszikra-csillámú vízhullám, amelynek fénylő felszínén kósza táncot lejtett a pajkos napfény.

Az ég derűs boltján továbbra is ott fickándoztak szélnek eresztett tűzszikrái, egymást kergették, úsztatták a fellegek habjain által. Az ifjonti vadászszív jókora üstdob ütemére dobbant, akárha bensőjében valóban dob verne eszeveszettül.

Álmosító csend, béke telepedett a tájra. Egy röpke pillanatra minta elkapott volna egy zafírosan égő, lángoló pillantást, ám mire felfoghatta volna a tekintetét perzselő képet, réges-rég reája szállott a mézédes álompille.

***

A lány megtorpant, amidőn ujjai a hűsen csillámló vasat érintették. Bőrét valamiféle bizsergető, izzó áramosság járta át, akárha villanypásztort vezettek volna a többméteres vaskerítés lágy ívű, karcsú vonulataiba. Ám az emberek világában megtapasztalt gyönge, tudomány által kifejlesztett kis energiafoszlány csip-csup semmiségnek tetszett a lylionok varázsával szemben. Testét körülfonták a különös indákká formálódó, violaszín fénycakkok, csontját perzselték, úgy érezte, húsa menten szénné, füstté olvad, bőre mintha cafatokban fityegett volna. Aranyozott tincsei korommá száradtak, perzselődtek, márkás embergúnyái szertefoszlottak, retináján keserves, vérrel mocskolt képek villództak sebesen. Éles karmok vájtak szívébe, a fagyos kőre csillogó, tintaszín életnedv fröccsent. Tüdeje egyszeriben képtelen vált arra, hogy friss, nárciszillatú légpárát szippantson magába, torkát akárha sav marta volna ki. Ajkai papírrá száradtak, szemeiből tovatűnt minden árva könnycsepp. Halálán volt már, oly közel az enyészethez…

Elengedte a kerítést. A kín csupán illúzió volt, tünékeny ábrándkép, tovaűzhetetlen rémálom. Világossá vált a számára, hogy nem juthat át a kerítésen. A kapukon keresztül kell a birodalomba sétálnia.

Novella

Kedves Olvasók!

A negyedik fejezetnek utolsó sorait körmölöm perpillanat, ám néhány napos, röpke kis írói válságom megakadályozott a jelentősebb előrehaladásban, ezért újfent szeretnék elnézést kérni. Hamarosan megnyílik novellás blogom, ám e rövid iromány nem más, mint a korábban általam is említett Shay című versenymunkám, mi szorosan kötődik az Ébenvérhez, karakterei ugyanis a történet két fejezetében afféle epizódszerepet kapnak majd. Ezen okból szeretném, ha elolvasnátok, hogy jobban megismerhessétek Gabriel Rayson és Shayen Reed történetét, mely csupán néhány évszázaddal korábban esett meg...

Kellemes olvasást!

Shay

- Shay, ez már tényleg több a soknál!

Gabriel szavai éles pengeként vágtak mellbe, dühtől izzó, fémesen rideg élük a szívem mélyéig hatolt, érintésük nyomán apró vércsík serkent hószín, csaknem sérthetetlen bőrfelületem alól. Hiába; a lylionok képességei mindig is kegyetlenek voltak, s talán mindörökre azok is maradnak majd. Én, a jelentéktelen, anyátlanul felnőtt kis ezüstvérű, ugyan, mit tehetnék?

- Mit akarsz, Gabriel? – prüszköltem gyilkos kígyó módjára. Fülemben ütemesen lüktetett az ereimben oly’ forrón, csaknem égetőn száguldó vérfolyam dobszója, szívemet-lelkemet felemésztette a düh keserű, méregszín lángja.

- Tudod nagyon jól, hogy mit akarok, Shayen, jobban, mint bárki más – förmedt rám leplezetlen haraggal. – Azt akarom, Shay, mindösszesen azt, hogy tanulj meg végre normálisan viselkedni! – A középmagas, elegáns öltözetbe csomagolt férfiú immáron keserves, szinte könyörgő hangszínnel fordult felém, beszéde nem volt több kétségbeesett suttogásnál, mit összepréselt fogai közt szűrt alig érthetően.

- Te ezt nem érted! – vágtam a fejéhez, miközben hevesen rángatózva igyekeztem szabadulni gyönge csuklóimat törhetetlen béklyókként övező vasujjainak szorításából. – Gabriel, te… - Hiába kerestem a szavakat, oly’ istenadta tehetségem, melynek értelmében képes voltam bármily bonyolult szöveget, mondanivalót röpke pillanatok alatt megfogalmazni, most cserbenhagyott. – Te szabad vagy, neked van saját életed! Miért vagy képtelen megérteni? Sosem szenvedtél, igaz? Téged nem zártak sötét, naptalan kínzókamrákba, nem fűztek karjaidra kőhideg bilincset. Nem sebezte isteni bőrödet a vértől és mocsoktól rozsdás fém, amely ezüstösen csillódzott a cella parányi, vasrácsokkal szegélyezett ablakán beszűrődő holdsugár fényében. S mondjak még valamit? Soha, soha nem érezted azt a fájdalmat, mely olyankor marcangolja a lelket, amikor az önnön szeme láttára szaggatják apró darabokra szeretteinek tűzpiros életnedvtől csepegő, rongybábként tekergőző hulláját, igazam van? – egészen közel hajoltam rezzenetlen arcához, amelynek szenvtelen szoborszépsége sápadtan ragyogta be a félhomályban úszó helyiséget, ami voltaképpen a Főlovagrend üléstermeként funkcionált – amikor épp nem folytattunk itt véres szócsatákat drágalátos főnökömmel, a nálam alig idősebbnek tetsző Gabriellel.

A fiú szótlanul fürkészte tündéri szépségű vonásaimat, melyek most egészen torzak voltak a színigazul égő, haragos gyűlölettől, szája sarka egyszer felfelé, másszor újfent lefelé hajlott. Violaszínbe forduló, mélykék íriszén parányi gyertyalángok fénye táncolt, sejtelmességet kölcsönözve vizslató pillantásának, mely szüntelen az enyémet kereste – olybá tűnt, akárha valamiféle titok után kutatna énbennem, éppoly átható volt lézeres tekintete.

A gótikus stílusban épült terem boltíves kőmennyezetéről hatalmas, csillámosan tündöklő kristálycsillár csüggött alá, kellemes, halovány fénybe öltöztetve a szobát. A tág, ólomüveg ablakokon túlról már nem szűrődött be más, csupán az alkonyi sötétség és ború.

- Nem tudod, nem is tudhatod tán. – Gabriel hangja oly’ idegen volt, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is ő szólt énhozzám, inkább egy túlvilági lélek, kinek szelleme rekedtesen, enyhén karcos hangon beszél, szavai mélyen zengik be a sötétlő éjt. – Hisz’ honnan is tudnád, te hitvány ezüstvérű? Gabriel Rayson történetét még a legvénebbek közül is csak egy-kettő ismeri… ők sem úgy igazán. Mind, ki valaha is tudott róla, halott. És te, Shayen… talán te is azzá válsz nemsoká, ha ezt most elmesélem. – Megragadta vékonyka karomat, magával húzott a hosszan elnyúló, hűs kőpad felé, melyet mélybíbor bársonnyal vontak be egykoron szakértő kezek, s lerántott maga mellé. Lehelete végigsimított nyakam sebzett bőrén, és furcsa, ismeretlen erővel töltött meg: a lylionok legendás tüzével, melyről oly’ sok mítoszt olvastattak Avillan oktatóközpontjaiban.

- Réges-rég kezdődött; Avillan városa is épphogy felépült, a Diagonal Katedrális legfelső tornyait az imént húzták fel. Az emberek mind rácsodálkoztak égbe nyúló, ékszerdobozként díszlő csúcsaikra, hisz’ a lylionok közt is szokatlan volt még az effajta építészet. S valahol, a város népsége közt élt egy közönséges tündérasszony – hisz’ ama alávaló faj (embereknek nevezik magukat; a mi ősi nyelvünkön ez annyit tesz, felsőbbrendű), mely a világon túli világban él, mindmáig így nevezi a lylionféléket -, ifjú volt még, de szerelmes, testének minden porcikáját átitatta a földöntúli érzés, mi nem sok tündérnek adatik meg. Nem volt rangja, vagyona sem sok, habár pénzt akkoriban még nem is igen alkalmaztak, de családja határozottan szegénynek minősült, még ama újonnan sarjadt világ közepette is. Közönséges kis polgár volt mindössze, ereiben a köznapi lylionok színaranyban csillámló létnedve csorgott, nem volt hát különleges. Haja szöszke, akár a nyári búza, bőre hószín, mint az ezüstszínű sarló az égi boltozaton. Szeme, mint a levendula, kék és lila egyszerre. S hogy ki volt bálványa, kit ajnározott éjt nappallá téve? Kivel kelt számára a Nap, s kivel nyugodott le éjjelente? Ki volt szemének fénye, korhadt lelkének egyetlen virága? Maga sem tudta.

Az akkori uralkodó, Seraphina fia, Avillan hercege, Michael ábrándos lélek volt, ugyanakkor tehetséges harcos, ügyes kezű fegyverforgató, nem mellesleg pedig emberfölötti erejű. Avillan központjában élt, az Ezertornyú Palotában, melynek minden egyes fala törhetetlen, varázzsal megbűvölt kristályüvegből készült, kapuit merev, tömör acélból rakták. És ő maga sem tudta, mit vállal be, amikor egy zsenge polgárlánykával randevúzott éjfél idején. A hajadon nem tudta, kinek esküdött örök hűséget ama varázsos éjszakán, s még a fiú sem volt biztos cselekedetének helyességében.

Egy napon azután Michael levelet talált a télikert szabályosra nyírt sövényei között. Egy szegény famíliából származó tündérleány kért találkát tőle, öt percet csupán, de úgy írta, fontos dologról van szó. Megtette hát, ami őtőle tellett. Találkozott a lánnyal, éjidőben, épp, mint azelőtt.

- Ü-üdvözletem… - Amint felcsendült a nő reszkető szopránja, a herceg határozott léptekkel indult meg feléje, és lepillantott az apró termetű szépségre. Igaz, nem volt különösebben gyönyörű; a lylionok közt mindenki bűbájos megjelenéssel rendelkezett, alig volt köztük, ki páratlanul szemrevaló volt.

- Hogy hívnak?

- Erre most nincs idő – felelte idegesen a polgárlány, és szoknyája szegélyébe kapaszkodott. Búzaszőke tincsei vállát csiklandozták, mely hófehéren világlott a hamvas éjszakában. Telt ajkai vörösek voltak, akár a rubin, szemeinek csillogása sajátos. – Azért jöttem, hogy… nos… szóval, kérlek, légy a férjem! – Szavait döbbenet fogadta.

- Én… - köszörülte meg a torkát a koronaherceg, azon tűnődve, miként utasítsa vissza e fiatal süldőlányka közeledését, de amaz félbeszakította.

- A gyermekedet hordom a szívem alatt, és neked még van képed visszautasítani? – csattant fel az asszony.

Így történt hát, hogy Avillan jövőbéli uralkodója titokban házasságot kötött az őt bálványként imádó parasztleánnyal. Hamarosan világra jött az ép, egészséges, élettel telt fiúcska, kinek ébenfekete tincsei épp olyanok voltak, akár a búskomor éjszaka. Szemei, akárha az anyjáét látná az ember – egyik pillanatban még gyémántos kékként csillog, egy pislantás múlva azonban már ibolyaszínben tündököl, másszor elfelhőzik azt sűrű, legyezőként aláboruló pillái, melyek sötét árnyékot vetnek sápadtszín orcájára.

A herceg s újdonsült felesége végtelen gondtalanságban élt a kis csecsemővel, mígnem városszerte elterjedt, hogy a tekintélyes trónörökös egy, a pórnépségből származó polgárleányt vett nőül, s menten vasvillákkal, lándzsákkal, tőrökkel – és persze varázserővel – indultak útnak a palota felé, hogy legyilkolják a nem királyi vérből származó fattyat. A fiatalasszonyt tüzes máglyára vettették, az örökös számára új menyasszonyt hozattak egy távoli városból, a törvénytelen gyermeket pedig rabságba hajították. Véres cellákban sínylődött, nyirkos, átfagyott kövön pihent meg, hátát kínzó pofonok sújtották nap, mint nap – holott mindössze egyéves volt. Tizenkét hosszú éven át volt az otthona a mocskos várpince, nem látta a Napot, éppúgy nem a kék eget. Nyolcéves volt csupán, amikor végig kellett néznie, miként válik hőn gyűlölt édesapja a lángok martalékává, miután meggyilkolta nemesi ágról származó nejét, kit Corella városából hozattak számára, s aki a Mirtillia névre hallgatott.

A fiúcskát rabszolgaként tartották, és bár sosem volt engedetlen, ostorral verték, nem ritkán ékítették testét vérszínű tenyérlenyomatok sem. Merő zúzódás volt, lábszárán vadkutyák félholdat formázó harapása futott végig, s a kék-zöld foltok alól aligha sejlett elő csontszínű bőre.

Úgy bántak vele, mint egy semmirekellő házicseléddel; tán még annál is csúfabbul. Kegyetlenek voltak, könyörtelenek, egyvalaki volt jóságos őhozzá: egy vén fejes, Cornelian, ki gyakorta látogatott el a börtöncellába, ahol tartották. Azt ígérte, kiszabadítja, még ha életével fizet is a gyermek szabadságáért.

Cornelian beváltotta szavát. Az akkor tizenkét éves ifjú sikeresen elmenekült az őrzők karmaiból, azonban az idős férfinak nem sikerült a szabadulás. A kisgyermek immáron a harmadik szerette halálát nézte végig, holott egyikük sem érdemelte volna meg. Aznap, akkor sírt utoljára. Mindennek már hat hosszú éve…

Gabriel tűnődve bámult a messzeségbe, arcának élén eljátszadozott a fakón izzó alkonypír. Hangja földöntúli messzeségből jutott el énhozzám, s mikor véget ért a hosszú-hosszú rege, önkéntelenül végigsimítottam erős, izmos vállain, mire alig észrevehetőn felém fordult. Szemeiben őszinte kíváncsiság bujdosott.

Remegve elemeltem apró kezemet forró hévvel égő bőréről, mire erős ujjak fonódtak varasodó sebekkel ékített csuklómra, s óvatosan visszahelyezték tenyeremet Gabriel vállára. A fiú balkeze karomra kapcsolódott, a másikban egy korbácsot szorongatott bivalyerővel. Rémülten néztem fel szelíd arcára, mely határozottságot tükrözött.

Azután hirtelen felállt.

Hatalmas erejével magával rántotta törékeny testemet, mely bábként omlott erős karjaiba.

- Gabriel – leheltem, minden bátorságomat összevetve. Lepillantott rám, feszült figyelemmel összpontosított ajkaim formájára. – Vétkes vagyok. Büntess!

Hosszas hallgatás után köszörülte csak meg kiszáradt torkát. – S mondd, mit vétettél, Shayen Reed?

- A szerelem – feleltem halkan, habozás nélkül, megacélozott tekintetemet szigorúan az övébe fúrva. – Beleszerettem valakibe… Az érzés pokoltűzként éget, s én már nem bírom tovább! Felemészt, Gabriel. És ha te nem büntetsz… belepusztulok. – Hangom erőtlen krákogássá kopott, elveszített minden színt, árnyalatot, mely addig őbenne lakozott.

A fiú az állam alá nyúlt, hüvelykujjával felrántotta búskomoran lógó kobakomat, amely ernyedten pihent nyakamon. – Ki az, kit ilyképpen tudsz szeretni? – kérdte erőszakosan, fogai egy vadállatéra hajaztak a szürkület pisla fényében. – Halljam! – üvöltött rám.

- Talán ismered. A neve… - feszülten nyeltem egyet, s óvatosan arcára emeltem félő tekintetemet. – A neve Gabriel Rayson.

Szemeiben smaragdos fény ébredt, mely lassan lángszínné változott, írisze fogolyként ölelte csapdába az érzelmek tomboló hurrikánját. Az olvatag magmaként izzó tűz érzelmek kavalkádját ébresztette föl lelkemben, amely reményvesztettként várta a halál pillanatát. Egy édes csók… és nekem végleg végem. Létezésem démon volt éltem során, miért is ne dobhatnám el magamtól? Úgysem számít már; születésünk pillanatától fogva belénk hajszolták: a szerelem tiltott, ámde hőn áhított gyümölcs, melyet nem szabad megízlelnünk… Aki mégis megteszi – halál fia!

Gabriel most énreám pillantott, állkapcsa összeszorult, s közelebb lépett. Öklének heves szorításában ott feszült éjhollószín korbácsa, minek ostorai fenyegető medúzaként tekergőztek a hold sápatag fényében. Összeszorítottam szemeimet, ő pedig egyszeriben forrón lüktető mellkasára vont.

Ajkait az első korbácsütés pokoli csattanásával egyetemben tapasztotta az enyémekre. Büntetett, mámoros csókja halálos méreg volt a számomra. Mégsem vesztem el; együtt sodródtunk át a világok kapuján.

Drága Olvasók!

Miként láthattátok, a negyedik fejezet nem került fel április tizedikén, noha az oldalmenüben így olvashattátok, s ezért elnézést kérek - azonban, bár csordultig vagyok ihlettel és ötletekkel, nem sok időm jut mostanság az Ébenvér körmölésére. Bár elmémben ott él a varázsos tündérbirodalom kismillió csodája és eseménye, mellette körvonalazódott bennem egy új, egészen másfajta történet, egy regény, amelyet teljesen új álnéven, ezúttal csupán az asztalfióknak írok, bár igaz, mi igaz, e tevékenységre is módfelett nehéz kósza perceket kerítenem. Ne csüggedjetek, eszem ágában sincsen lemondani a tündérvérűek kusza történetéről, ám - szörnyen sajnálom, de - mostantól jóval ritkábban, rendszertelenebbül érkeznek majd a fejezetek; igyekszem legalább havonta két résszel elkészülni, meglátjuk, mi sül ki ebből.
A hétvégét Erdélyben töltöttem, s miután aligha jutottam gép-, illetve netközelbe a négynapos kiruccanás során, kissé el vagyok maradva az írással, e lemaradásokat igyekszem pótolni, ám nem ígérhetem, hogy egyhamar megérkezik a negyedik fejezet, hisz a javított, végleges verzióval még korántsem készültem el.
A másik, mit fontosnak tartok megemlíteni: vendégírói lehetőséget kaptam a Pennát a kézbe! című, meglehetősen nagyszerű blogon, miután alkottam egy gyakorlati feladatra; nem győzöm ismételni, mily hatalmas megtiszteltetés ez számomra, hisz amikor bemásoltam rövidke írásomat, korántsem számítottam győzelemre, inkább amolyan "próba cseresznye" alapon, merő kíváncsiságból próbáltam ki a feladatot - efféle (meglehetősen pozitív) élményben még nem volt részem. (: Öröm volt írni a történetet, s hogy ne unatkozzatok, míg megérkezik a fejezet, beillesztem ide művemet, szemtorna gyanánt (no, nem, mintha nem akadna jobb olvasnivaló e kis sebtében tákolt semmiségnél).
Utóiratként megjegyezném - pusztán bárminemű félreértés elkerülése végett -, mivel a feladat a szemszögek keresztezése volt, a különféle színekkel jelölt részek három különböző ember szemszögéből olvashatók.
A Blogger újfent meghülyült, nehéz küzdelmek árán sem sikerült sorkizártra formáznom a szöveget, így hát maradt a jó öreg középre igazítás...

Edelia Seir

Nefelejcskék

Dél van, a keleti templomtornyok robosztus tömbjein túlról tovaröppent már a tüzesen sárgálló napkorong, s immáron délcegen pilláz énreám az ég fénylő, zafírozott boltozatának kellős közepéről. Gömbölyded testét indákként fonják körbe a hófehér fellegek, pajkos táncot lejtő sugarai azonban áttörnek a homályos fátyolon.
Midőn tavaszodni kezdett, a légbe bekúszott a március, majd az április bódító hője, hosszabbá váltak a napok, és keservesen röviddé az éjek.
Éppen egy dohos, ősrégi szótárkötetet hajítok félre, amidőn megpillantom a titokzatos férfiút. Az egekbe szökellő lámpaoszlop alatt toporog, széles vállait, testét megremegteti a fojtó izgalom. Percek, netán órák óta szobrozik ott? Mindenesetre figyelmemet mindeddig elkerülte, akárha sosem ácsorgott volna ama bűvös villanypózna tövében.
- Hé, Victoria! – kiált rám fegyelmezőn főnököm, mire azon nyomban őreá kapom mindaddig mustráló tekintetemet. – Az antikvárium nemsoká nyit, jobb volna, ha folytatnád a rámolást. Értve?
Biccentek, ám amint ujjaim a Jane Eyre egyik őskövületnek tetsző példánya felé nyúlnak, az ismeretlen megmoccan. Nem először látom őt; minden év áprilisának ötödik napján feltűnik a szerény kis park környékén, lobogó, szalmaszőke tincseit felborzolja a derűs, kikeleti szellő. Az aranyló fürtök olykor fenséges orcájába csapódnak, elfedvén a nefelejcskéken csillámló, vad, haragos íriszeket.
Sosem váltottam egy szót sem a férfival, ki alig húszévesnek fest szemeimben, s bár mindennél jobban vágytam arra, hogy megérinthessem, szóba elegyedhessek ővele, nem adatott meg e földöntúli szerencse nékem. Felsóhajtok hát, s elindulok, hiszen vár a munka.

Késésben vagyok. Elmémet keresztül-kasul hálózzák a kusza gondolatok, amint átvágok a zölddel benőtt, gyomorforgatóan mézillatú parkon, mely fertelmes, tavaszi gúnyát öltött. Kissé lelombozódva, ám sietősen szedem lábaimat, tűsarkúim fenyegetőn kopognak a rücskös aszfalton. Hiába, a világ már csak ily tökéletlen. Frissen manikűrözött, vérszínbe öltöztetett körmeim eszeveszett módon szorongatják a papírpoharat, amelyben ott lötyög reggeli kapucsínóm kihűlt, poshadt maradéka. Nincs erőm kihajítani, mellesleg maradék időm is elszállott rég.
- Ó, te szent ég, vigyázzon már! – csattanok fel élesen, hirtelen azonban magam sem tudom, mi okból. Azután megpillantom a fölém magasodó, szelíd vonású úriembert – ch, úriember? -, s egyszeriben elröppen a bensőmbe ékelődött, fortyogó düh, amely mindaddig kénköves pokoltűzként emésztette lelkemet.
A pasas nem szól egy szót sem, talpra rángat, felkaparja a cipőtalpak által kitaposott, poros ösvényről a gyűrött kávéspoharat, s néma célzásként jelentőségteljesen az ócska, ébenszín nejlonharisnyára emeli jeges, nefelejcsszín szemeit.

Fél egy múlt két perccel. Tudom jól, noha egyetlen pillantásra sem méltattam a csuklómat szorongató, fémes csillanású karórát. A maihoz fogható, különleges napokon olyan érzésem támad, akárha lelassulna, megállna köröttem az élet, csupán én mozdulnék, fejemben kongnak a másodpercek…
Ki tudja, mióta számlálom már a pillanatokat. Nem is érdekel igazán, csupán várom, hogy valahára egyet üssön az óra, a nagymutató ékes hegye lassan, csikorogva a tizenkettesre irányuljon, s beteljesüljön a sorsom. Ó, csak még egyetlenegyszer hadd lássam Őt!
Tisztában vagyok ama ténnyel, miszerint lehetetlen. Ez itt maga a rideg, fájó valóság, nem pedig holmi tündérmese, amelyben mindig a jók kerülnek ki győztesként a döntő ütközet legvégén. A végzet sokszor igazságtalanabb, mint valaha is hittem volna… Már bánom, hogy beszálltam az ’élet’ elnevezésű, furfangos, ugyanakkor kínzóan kegyetlen játszmába.
Sebzett szívem hatalmasat dobban, amidőn megkondul az ónból öntött, míves nagyharang, bőrömet ellepi a fagyos veríték. Hátamat borsóztatja az izgalom, karjaimon végigfut a hirtelenjében támadó szélorkán. Papírlapokat sodornak felém a hűs fuvallatok, a fecnik vad körtáncot lejtenek mozdulatlan testem körül. A légben szolid, lágy vaníliaaroma terjeng, csábítón kúszik orromba, s keserédes bódulatba ejt. Lehunyt szemmel szemlélem a tájat, magam előtt látom ama álombéli arcképet, amely oly édesen mosolygott rám egykoron. Bőrömön érzem a puha, forró tenyerek érintését, orcámat gyengéden cirógatják a lángnarancs tincsek. Mézillatú ajkak lehelnek izzó csókot hosszú pilláimra, hirtelen tágra nyitom szemeimet. Egy ezüstszínű szempár les vissza énrám szégyenlősen, alkaromat, csuklómat láthatatlan kezek érintik, egyszeriben lepereg előttem minden, mi kettőnk között történt. Az első találkozástól kezdve egészen az imádott lány temetéséig – akkor sírtam életemben utoljára. Hirtelen azonban arcomat ellepik a sós, csípő könnyek, ám valaki finoman lecsókolja azokat. Karjaim között megelevenedik holt kedvesem, immáron együtt, egymás ölelésében emelkedünk az égbe, s azon is túl.

3. fejezet

Drága Olvasók!

Eme ragyogó, tavaszi nap alkalmából úgy döntöttem, két nappal korábban publikálom a harmadik fejezetet, hiszen valamiként meg kell hálálnom csodálatos olvasóim támogatását. (: E rész újfent a tündérvilágban játszódik, ezúttal azonban Noriana életét ismerhetjük meg közelebbről, s talán egy-két titokra is fény derül. Kulisszatitokként megjegyezném, a következő fejezetben egy fontos esemény okán igen sokat ugrálunk majd a szálak között, és két vadonatúj, valamelyest hasonló személyiséggel bíró karakter is megjelenik, ez pedig további bonyodalmakat szül majd a történet során. Mindenesetre addig is jó olvasást kívánok a harmadik fejezethez!

XOXO EDELIA

Pirkadt. A horizonton túl felsejlett a napkelte rózsás fénysugara, mely lágyan izzó aranyba vonta az ég csillagos boltozatát. A hold, s a parányi, lámpásként égő fénypontok világa lassan elhalt, megkopott, csupán az Esthajnal ragyogott éppoly fényesen, akárcsak éjjel, a hűvös, alkonyi égen. Lomha szellő fújdogált, kecsesen végigtáncolt, végiglejtett a vidéken, jólesőn átjárva a fák sűrű, kedélyesen susogó lombkoronáját, s gyengéden megcirógatva az üde, reggeli harmattól csillámló fűszálak smaragdszín tengerét.

A hegyvidéken mindig is hűs volt a nyár, éppúgy a hegyek által körbeölelt völgyekben, melyek Chartée kastélya alatt nyújtóztak. Hajnaltájt fagyos volt kissé a lég, enyhén borzongató, ugyanakkor jól esett, midőn átjárta az ember nyúzott, félálomban szunnyadó testét. Mérhetetlen szabadságot nyújtott, amint belekapott a sűrű, rozsdaszín tincsekbe, csöppnyit felfrissítvén a lány elméjét e kora virradati órán.

Nora összébb húzta törékeny testén a lenge, vékony kis selyemhálóinget, szemei a végtelennek tetsző messzeséget pásztázták elmélyülten. Mintha keresett volna valamit – vagy épp valakit.

Olyannyira belemerült gondolatainak sodródó áradatába, hogy szinte észre sem vette szobalányát, az erkélyajtóban toporgó Calre Miltont. A cseléd külseje oly jelentéktelen volt úrnőjéhez képest, hogy szinte megemlíteni sem érdemes szürke köpenyét, egyszerű fonatban viselt, búzaszínű tincseit. Valamiféle parasztos jóság bújt meg vonásaiban, azonban csöppet sem festett úgy, mint egy falubéli. Sokkal inkább az emberek világából valónak tűnt.

- Calre, nem tehetsz úgy örökké, mintha meg sem történt volna… Calre? Hahó?

A lány nem felelt; tűnődve tekergette-csavargatta szalmaszőke fürtjeit, jeges, kifejezéstelen tekintete üresen meredt a távolba. S csak ült, üldögélt mozdulatlanul…

- Kisasszony – súgta tétovázva Calre. Noriana egyszeriben felkapta kobakját az illedelmes megszólítás hallatán, s mint akit rajtakaptak, szégyenkező, tűzpiros ábrázattal tápászkodott fel a hatalmas erkély hideg, átfagyott márványkövéről. – Az édesapja várja már az étkezőasztalnál. Tudja, egy pillanatot sem vesztegethet el… Találkozója van méltóságos, fenséges hercegünkkel.

Nora biccentett, majd egyetlen szó nélkül iszkolt be a meleg szobába, minek hője a kinti langymeleg, ámbátor kissé csípős időjárás után forró löketként érte áthűlt testét. Az ékesen megmunkált, faragott tölgyszekrényhez botorkált, ujjai a pompás kelmék közé túrtak – egyiket sem viselte még, vadonatúj, méretre szabott öltözetek tömkelege sorakozott katonás rendben a tágas gardróbban. Általában szobalányok, cselédek segítették a választásban, ezúttal azonban olyan összeállításra vágyott, melyet maga válogatott össze.

Visszafogott, bézses árnyalatú ruhák után kutatott, vékony zongoristaujjai szüntelen valami szolid, mégis elegáns rongy után túrták az összezsúfolt, vállfákra aggatott holmik végeláthatatlan árját.

- Nora – szólongatta valaki az ajtón túlról. Ó, réges-régen nem hallotta már e hangot; lágy, dallamos férfihang volt, csengése jóízű melegséggel árasztotta el a leány lelkét. Amaz kitárta a széles, kétszárnyú fakaput, s a magas, széles vállú ifjú karjaiba omlott. Magukra zárta az ajtót, és immáron végre maguk lehettek, édes-kettesben.

***

Mariella Scott egyszerű, köznapi szolgálólány volt a grófságban; famíliájának tagjai generációk óta cselédként tengették szürke mindennapjaikat, Mariella azonban többre vágyott ennél. Világéletében mert álmodni, noha tudta, vágyai úgysem válhatnak valóra. Olyasvalamiben hitt, mi lehetetlennek tűnt, mégis elszántan küzdött céljainak eléréséért – sok cselédtársa, szakácsok, varrónők, őrök és szobalányok jóízű, ám rejtett gúnnyal fűszerezett megjegyzéseket tettek őrá, s lekicsinylő kacagással jutalmazták képtelennek vélt gondolatait.

A mai reggel azonban más volt. Nem igyekezett a cselédlépcső felé, hogy mihamarabb a mosókonyha szennyes, piszkos falai közt teremjen szolgálatkészen, ágyneműt sem hajtogatott. Bőrkeményedésekkel tarkított ujjai egy hatalmas, illatosra tisztított lepedőből igyekeztek szedett-vedett kötélhágcsót fonni. Sorra halmozta egymásra a görcsös csomókat, majd számtalanszor meghúzgálta, csavargatta, rángatta, tépte azokat, megbizonyosodván stabilitásukról. A piciny, alig egynéhány négyzetméteres kis szobácska egyetlen ablakának kilincsére fűzte a többméteres kötelet, ujjait szorosan a vászonba mélyesztette, akárha azok görbe vetélőujjak volnának, s a mélybe vetette magát.

***

Emberfeletti sikoltás rázta meg a vadregényes tájat, melynek indákkal átszőtt, zöldbe burkolózott erdeiből kimagaslott az ékkőként csillámló várkastély sziluettje. Tompa puffanást észleltek, nyöszörgés, fojtott hörgés hallatszott a cselédszárny irányából. A légben lappangó veszedelem aromája lassan átjárta az épület minden egyes apró, rejtett kis szegletét.

Marcus Diablo fegyveres kapuőrként töltötte szolgálatát. Aranyban játszó íriszei épp a messzeség egy piciny pontját pásztázták, amikor hirtelen tompa zörejre lett figyelmes. Balsejtelem ébredt lelkében, mely beigazolódni látszott, midőn egyre közelebb s közelebb érkezett a szolgálók lakóhelyiségeinek ablakaihoz.

A látvány, mi lassanként kirajzolódott szemei előtt, eleinte pusztán egy halovány sziluett volt, nőalak. Elenyészett a bokrok sűrűjében. Azonban amint közelebb került hozzá, a lány teste kivált a félhomályból, s a látvány, amely egyszeriben eléje tárult, elborzasztotta a bátor szívű férfiút.

Félholt, véresre sebzett leányzó pihent a homokban, teste mocsoktól ragadt, bőrét szörnyű vágásnyomok, zúzódások tarkították, lucskos öltözetét bíborvörös életnedv itatta át. Tincsei izzadtan tapadtak falfehér homlokához.

- Ó, uram… - lehelte az őr ájtatosan, homlokához csapva, s menten a holttest mellé térdelt.

***

Nora a fénylő arannyal szegélyezett tükör előtt állt, ujjai sebesen igazgatták a lángszínű tincseket, melyek úri, porcelános bőrét foglalták élénk, impozáns keretbe. Semmiképp nem szúrhatott szemet bozontos, kusza frizurája; féltette kedvesét, s rettegett, ha egy napon fény derül a hőn titkolt s óvott románcra, mindkettejük végleg lemondhat szerelméről, és vele együtt tán az életüktől is búcsúzhatnak.

- Madame, édes istenem… - rebegte a számára ismeretlen cselédlány, aki meglehetőst illetlen módon, kopogás nélkül rontott be a hálóterembe. Sebtében keresztet vetett, az ég felé mormolván sietős imádságát.

- Mondja, mi történt? – nyögte a lány hűvösen, felkapván hajkeféjét. Kisimítgatta a fénylő loknikat, majd az őnála néhány évvel ifjabb szolgálóra meredt. Nem volt szokása könyörögni, esedezni, mégis kinyögte ama varázsszót, melynek hallatán a fiatalasszony egyszeriben elnémult. – Kérem – suttogta.

- Jöjjön utánam, kisasszony, de könyörögve kérem, ne hulljon ájulatba! Hatalmas veszteség volna a számunkra – mondta, ajkain sejtelmes mosoly látszott, mit azonban úrnője nem láthatott, szorosan a sarkában lépdelt a kishölgynek.

- Mondja, merre is tartunk voltaképpen? – érdeklődött a szokottnál kedvesebb, megenyhült hangon Nora, ámde hiába: szavainak hallatán a – kötényére hímzett felirat szerint – Viola névre hallgató leányzó összepréselte szép ajkait, és komoran megcsóválta kobakját.

- Nézze, úrnőm. Bocsásson meg, kérem, de képtelen vagyok… - könnyek gyűltek nefelejcsszín szemeibe, amiket azonban egy gyors mozdulattal semmivé foszlatott. Látni sem bírta ama szörnyetegeket, melyek hajdan éveken át minden éjjel kísértették őt álmában – így van, sós könnyek. A lelkébe mart a fájdalom emléke.

- Semmi baj, megértem. Bármi is legyen az, érzem, szívem elég edzett, acélozott lesz, hogy elviselje azt. Legalábbis bízom benne – sóhajtott fel keserűen.

Minden lépésükkel közelebb kerültek a nyugati cselédszárnyhoz – az épület fekvése valamiféle ősi tündérhiedelemnek megfelelően helyezkedett el, szimbolikus jelentést hordozván magában; az úri család lakosztálya napkelet felé tekintett merészen, kihívón, akárha viadalra csábítaná az ébredő napsugarakat. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy famíliájuk sosem hamvad, nem kél nyugovóra a nappal. Mindezzel szemben a cselédszárny fekvése éppen erre hivatkozott: a lét hervadó virága, életük bús alkonya keserédes melódiaként szállt a légben, s bár sokan ócska mítosznak hitték az egykori építész babonás történeteit, mások aranyló igazságként tartották számon a várkastélyhoz fűződő regét.

Tán éppen így volt ezzel Mariella is, gondolta magában a harmatos szívű Viola, lelke elfacsarodott.

Noriana szívében egyszeriben megállt az ütő, amint sorra megpillantotta a széjjelzúzott testrészeket. Kék-zöld, vérfoltos, mezítelen talpak, kificamodott boka, S alakban szerteágazó lábszárak tárultak szeme elé. A lány ruhája egy csíkban felhasadt, láthatóvá téve végigkaristolt combját. Mind feljebb s feljebb haladva Nora észrevette a beállt csípőt, törött medence- és csuklócsontokat. A szolgáló gerince görcsös ívbe hajlott, vállai kicsavarodtak, rongyos öltözetét karmazsinban játszó, friss vérfoltok itatták át. Nyaka töröttnek tetszett, és arcán, amely szenvedő, halálos fintorba torzult, még mindig ott ült a jeges rémület, a grófkisasszony fülében szinte ott csengett a rideg, fémes, hörgő halálsikoly hangja…

Ekkor pillantotta meg csupán a rettentő hulla mellett térdeplő, kétségbeesetten segíteni óhajtó palotaőrt, kinek vonásai oly’ ismerősek voltak a számára.

- Marc! – kiáltotta heves érzelmek közt kígyózva, és sebesen a férfi karjai közé vetette magát. A szépséges, álomképnek tűnő ifjú ölelő karjaiba vonta a törékeny grófleányt, ki nem zokogott bár, ámde elhullajtott egynéhány könnyet az öngyilkos cselekedetre vetemedő cselédlány után. Azonban nem ez bántotta csupán sérülékeny lelkét: tudta, nemsokára elérkezik az eljegyzés pillanata, azután következhet hetedhét országra szóló menyegző, s onnan már nincsen visszaút. Életét hercegnéként, királynéként éli majd le, mindvégig boldogtalanul… Valóban nincsen hát választása?

Marcus szorosan vonta dübörgő mellkasára a lányt, bőréről lecsókolta a forró cseppecskéket. Hosszas órákon keresztül ültek ott egymásba fonódva, keserédes békességben – ketten, a nagyvilág ellen.

2. fejezet

Sziasztok! (:

Először is: hálás köszönettel tartozom mindazoknak, akik feliratkoztak, pipáltak, kommenteltek; elmondhatatlanul sokat jelent ez a számomra, s remélem, a későbbiekben is hű olvasóim lesztek majd. Miként ígértem, megérkezett a második fejezet, mely valamivel nagyobb terjedelemmel bír, mint az előző. Remélem, elnyeri tetszéseteket - fontos tudnivaló, hogy a történet két szálon fut, ezen szálak pedig fejezetenként váltakoznak, s a regény végére lassan eggyé válnak, összefonódnak. Bízom benne, hogy ez is éppúgy tetszeni fog majd, mint az előzőek - kérlek, hagyjatok nyomot magatok után!

Jó olvasást!

XOXO EDELIA

- Monsieur Bourbon, én…

- Késő bánat, Kray – ingatta kobakját komoran a férfi, miközben kényelembe helyezte magát a széles karszékben. – Elszalasztotta az év garantáltan legnagyobb lehetőségét, ezt nem intézi el egy szimpla bocsánatkéréssel.

Alicia bűnbánóan lesütötte sűrű pilláit; nem mert szemkontaktusba kerülni főnökével, túlságosan félt annak elsöprő haragjától.

- Mondja, kisasszony, tisztában van ön azzal, hogy amennyiben nem születik vezércikk mindebből, s a konkurens lapok aratják le a babérokat, az újság akár csődbe is mehet? – Ezen szavak hallatán a lány akaratlanul is eltátotta a száját, noha pontosan tudta, miféle következményekkel járhat baklövése. – Ezt magának kell helyrehoznia. Holnap délutánra találkozót beszéltem meg Delon úr menedzserével. Egy interjúról volna szó, melynek alanya nem más, mint Damien. Ha elszúrja, búcsút mondhat az állásának.

- De… azt hittem, az újság riportere Monsieur Bellevue… - mondta a lány félénken. A főnök idegőrlő jelenléte egyszeriben megfosztotta talpraesett, bátor, makacs természetétől, ami sosem hagyta cserben. Most azonban olyan volt, akárha világéletében ily’ gyenge lett volna.

- Bellevue tegnap kiváló munkát végzett. Maga szúrta el, így pedig a felelősség is magára hárul. Ajánlom, hogy jól sikerüljön az a riport, máskülönben páros lábbal rúgom ki a cégtől! – förmedt rá a férfi idegesen. – Megértette? – Csupán egy tétova biccentést kapott válaszul. – Elmehet.

Amint Alicia elhagyta a főnök irodájának fojtó, fülledt légkörét, szívébe visszatért az elhullt bátorság, újfent erősnek érezte magát. Dühöngve trappolt végig a kongóan üres folyosón, mígnem azon kapta magát, hogy a földről igyekszik feltápászkodni, s valaki segíti őt, sűrű bocsánatkérések közepette.

- Elnézést… - hebegte Aly, feltekintvén Bellevue szépfiús orcájára. – Ne haragudj, Jon, hirtelenjében észre sem vettelek… - mentegetőzött a hölgy, mire a férfiú keserűen felkacagott.

- Ó, semmi baj. Megszoktam már – azzal talpra rántotta kedvelt kollégáját, és baráti ölelésbe vonta a nő karcsú testét. – Na, de mesélj, mi háborgatta fel lelked hullámzó tengerét?

Alicia akaratlanul is elnevette magát a költői megfogalmazás hallatán. – A főnök behívatott az irodájába, és a nyakamba sózott egy interjút, méghozzá azzal a nyalka kis pojácával – hőbörgött.

- Delon? – vonta fel fél szemöldökét az alig harmincéves srác.

­- Az – lehelte a lány, miközben udvariasan lefejtette válláról munkatársa erős markát. Kétségtelen, eme hosszú, férfias ujjak gépelésre születtek, a pasas le sem tagadhatná.

- Fel nem tudom fogni, mit esznek rajta a tinédzserek. Taknyos kis suhanc – jegyezte meg Jonathan fintorogva.

- Rendben. Úgy hiszem, mára épp elég volt a szidalmazásból. Mennem kell, Bellevue. Holnap reggel találkozunk a Starbucksban, csupán azon egyszerű okból kifolyólag, hogy kezd idegesíteni, amikor napról napra az orrom alá dörgölöd, mily’ kevés időt szánok rád. Rendben? – mosolyodott el szelíden a lány. Jonathan intett, és féloldalas vigyorral ajándékozta meg beszélgetőpartnerét.

Amint Alicia kilépett a magas háztömb forgóajtaján, selymes bőrét megcsapta a hűs, nyárias szellő érintése, mely végigcirógatta testének minden porcikáját, jóleső bizsergéssel árasztva el apró porcikáit. Kusza, fésületlennek tetsző, ám valójában a munka hevétől zilált tincseibe belekapott a pajkos szél, testét táncra hívták a sápatag napsugarak. Egészen hűvös nap volt, szöges ellentéte a tegnapinak, mikor is csak úgy tombolt a júliusi hőség. A lány azonban megrázta fejét; esze ágában sem volt visszaemlékezni ama kínos pillanatokra, amikor is elszalasztotta a címlapsztori lehetőségét. Folyvást a másnapi interjún kattogott az agya, fogalma sem volt, miként, milyen praktikákkal szedhet ki minél többet az alanyból. Aly Kray fotósnak, újságírónak tanult, a riporterszakmához nemigen értett, noha hajdanán igen görcsösen próbálkozott vele. Sosem jött össze.

***

A Blayette Café hangulatos kis hely volt, az otthonos kis bokszok kuckókként rejtették magukba a kedélyesen cseverésző vendégeket. A falon néhány kellemes olajfestmény függött, a teret lágy, halk beszélgetés zaja töltötte be. Amint Alicia belépett, édes hangú csengettyű szólalt meg, mely a fehérre mázolt, csinos kis faajtó hirtelen csapódásával egyetemben el is tompult.

A lány tétovázva nézett körbe; kezében apró retikült szorongatott, benne néhány cetlivel, egy diktafonnal, mobiltelefonjával és lakáskulcsaival. Tétovázva tekintett körbe a barátságos helyiségben, akárha keresne valamit.

- Segíthetek, kisasszony? – Alicia Kray egy testes férfiember hangjának mély baritonjára eszmélt, és sietve bólintott.

- Elnézést, Monsieur Delont keresem. A nevem Alicia Kray – magyarázta suttogva. A fickó bólintott, s az egyik legeldugottabb fülke felé mutatott, melyet függönnyel zártak el a kíváncsi tekintetek elől. A boksz bejárata előtt öltönybe csomagolt, napszemüveget viselő, testes pacák álldogált.

- Köszönöm – mondta a lány, azután sietős léptekkel megindult a sarokfülke felé. Óvatosan félrehúzta a függönyt, s a parányi résen át a hosszú padra csusszant. Tőle alig egyméternyire maga a híres-neves Damien Delon ült, arcán csábos mosollyal.

- Jó napot – üdvözölte tisztelettudón, mire a ránézésre húsz-huszonkét évesnek saccolt fiú még szélesebben vigyorgott.

- Helló. Damien Delon vagyok – nyújtotta kezét a hölgy felé, ám amint Aly megragadta volna a férfiú markát, az a várt kézfogás helyett szájához emelte az apró kis kézfejet, és óvatos csókot lehelt rá. Miután újfent hátradőlt, cinkos kacsintást intézett az újságíró lányka felé.

- Alicia Kray – felelte végül a nő, némi habozás után. Még mindig képtelen volt felocsúdni a kézcsók okozta döbbenetből; effélét nem várt volna egy Delonhoz hasonló kis sihedertől – vagy tán félreismerte volna?

Nem lehet, Aly Kray ösztönei sosem csalnak.

Másfél órán keresztül vívtak véres szócsatát, interjú címke alatt, mindeközben persze végig remekül szórakoztak, még ha gyávák is voltak bevallani. Szemeikben minduntalan ott csillogott a nevetés, az őszinte öröm szikrája.

Alicia elméjében mindvégig ott motoszkált valamiféle furcsa, megnevezhetetlen érzés, mely azt sugallta, hogy ne bízzon meg ily könnyedén a hírességben, ámde egy pillanatra önmagáról, önnön eszméiről is megfeledkezni vélt, egyszerűen csak jól érezte magát. Sodródott az árral.

- Voltaképpen mi ösztökélte arra, hogy színészkedni kezdjen? – érdeklődött a nő őszinte kíváncsisággal. Tudta, minden egyes bulvárlap felteszi e kérdést, merő felszínességből, ő azonban nem tudott semmit az énekes-színészről, s annak múltjáról, így végül arra vetemedett, hogy felvegye listájára a világ elképzelhető legsablonosabb kérdését.

- Hm, fogós kérdés – vigyorodott el gunyorosan a srác, hangjából csak úgy sütött a víg, kedélyes irónia. Elegánsan csengő hangja csupa csipkelődés, édes csúfondárosság volt. – Nem is tudom; gyermekkorom óta vonzódtam a színpad világához, eleinte inkább a zene érdekelt, később azonban iskolai darabokban, köztük számos musicalben léptem fel… Imádtam. Szerettem hallgatni az elismerő tapsot, az éljenzést, az üdvrivalgást. Odavoltam a reflektorokért, fényük éltetett, akár a levegő. Filmszerepeim is mind-mind csodásak voltak, ám az igazi, visszaadhatatlan élményt mégis a színház nyújtotta nekem, s ezért a mai napig hálás vagyok.

Aly elnémult a komoly, minden kétséget kizáróan színigaz szavak hallatán, olyannyira, hogy diktafonját is elfelejtette bekapcsolni.

- A francba! – kiáltott fel idegesen, de nem bírta nevetés nélkül. – Elfelejtettem bekapcsolni a hangfelvevőt. A rohadt életbe! – káromkodta el magát, a maga szelíd, visszafogott módján. Damien vigyorogva csóválta fejét.

- Remélem, csak úgy itta a szavaimat! Máskülönben kénytelen leszek újra felmondani a választ, úgy pedig mondandóm elveszítené a hatását… Érti, ugye? – pislogott a srác tettetett ártatlansággal.

Alicia éppen visszavágott volna, amikor a bíborszín függöny ellibbent a fülke ajtaja elől, s egy különös, páratlanul sötét aurával rendelkező úriember lépett színre. Hosszú, éjfekete tincsei elegáns keretbe foglalták karizmatikus arcát, mit kiugró járomcsontja varázsolt még hangsúlyosabbá, kobakján koromszín cilinder díszelgett. Sötét szövetkabátot viselt, és mindezen ódon holmik ellenére nem lehetett több huszonhárom évesnél – habár a riporter kevesebbnek saccolta.

- Üdvözlöm önöket. Mademoiselle Kray – biccentett a lány felé –, Monsieur Delon. A nevem Lucio Leans, jelenlétem oka pedig nem más, mint ama egyszerű tény, hogy magammal kell vinnem magukat. Mindazonáltal nem szándékoztam megzavarni társalgásukat, így, ha nem bánják, kint várom meg, míg elkészülnek.

- Ó, nem… - legyintett a lány. – Éppen indulni készültünk, Monsieur Leans. Azonban egyvalamit nem értek: mi okból szándékozik magával cipelni bennünket? – vonta fel íves szemöldökét.

- Ez egy titkosított információ, melyet mindaddig nem árulhatok el, míg velem nem jönnek. Egyébként pedig úgysem hinnének nekem, ha most mondanám el, s ennek tetejébe a postaládámban megjelenne egy csinos kis beutaló az elmegyógyintézetbe. Jelenleg nem ez a leghőbb vágyam, képzelhetik.

- S ugyan, mégis mit képzelt? Csettint egyet, és azonnal magával tartunk, ráadásul önként és dalolva? – érdeklődött némileg meglepetten Delon.

- Ilyesmire természetesen egyáltalán nem számítottam. Fel voltam készülve… bizonyos eshetőségekre. Éppen ezért néhány keresztkérdéssel indítanék. Mondja, Mademoiselle, emlékszik ön, mely napon született? – kérdezte.

- Természetesen. Április tizenötödikén.

Az ismeretlen bólintott. – S azt vajon tudja-e, miről híres e dátum? 1912 áprilisának tizenötödik napja…

- Csakhogy én nem 1912-ben születtem – felelte a lány csípősen, erősen megnyomva a mondat második felét. – Remélem, nem hitte, hogy százkét éves vagyok.

A titokzatos férfiú elmerengett egy pillanatra, mintha nem volna biztos válaszában, illetve abban, mit árulhat el az ifjú hölgynek, azután szóra nyitotta telt, férfias ajkait.

- A Titanic katasztrófájának napja különös mérföldkő a történelemben… vagy tán ön másként látja? – Az idegen férfi szívdöglesztően elvigyorodott, azután újfent komorrá váltak rideg, éles vonásai, akárha sosem mosolygott volna. Éppolyan volt, mint egy élő kőszobor: merev, élettelen, falfehér.

- Még egyszer mondom: semmi közöm a Titanichoz, rendben? – tört elő hirtelen a lányka heves természete, melynek ékes bizonyítéka volt sebtében csípőssé, fékezhetetlenné vált nyelve, előtörni készülő indulatai, mik mindaddig a felszín alatt lappangtak.

- Mademoiselle – mosolyodott el szelíden a vendég. – Maga balcsillagzat alatt született. Ó, de még mennyire!

Díj

Íme a blog első díja, melyért hálás köszönettel tartozom Emmának; csodás élménnyel ajándékoztál meg, köszönöm! (:

Szabályok
~ Írj 11 dolgot magadról;
~ Válaszolj a jelölő által írt kérdésekre;
~ Írj 11 kérdést;
~ Küldd tovább 11 blognak!

11 dolog rólam
1. Mániákusan imádom a nyelvtant, a magyar nyelvet;
2. Nagyjából nyolcéves korom óta írok;
3. Fuvolán játszom;
4. Megőrülök egy jó krimiért;
5. Nincs olyan, hogy ne volna könyv, melyet éppen olvasok;
6. Rettentően sokat jelent számomra az olvasók véleménye;
7. Gyűjtöm a különféle tollakat, íróeszközöket;
8. Imádok rajzolni, festeni, művészkedni;
9. Képtelen vagyok elviselni a rossz helyesírást, szinte égeti a szememet;
10. A környezetemben szinte mindenki tudja, hogy írok, azonban senki nem olvasta egyetlen művemet sem;
11. Kissé szétszórt vagyok, amit tanáraim nemigen néznek jó szemmel.

Válaszaim
1. Tudsz kézen állni?
Naná, hogy nem.
2. Szereted a vicceket? Ha igen, írd le az elsőt, ami eszedbe jut!
Nem vagyok oda a viccekért, egy spontán, helyzetszerű poén számomra sokkal többet ér.
3. Mire gondolsz most?
Arra, hogy miért pont tizenegy kérdés van...
4. Hányadikos vagy?
Erre sajnos, nem válaszolhatok; szigorúan privát információ. (;
5. Mit gondolsz arról, ha az ember vallásos?
Én magam nem vagyok az, azonban semmi problémám nincsen vele - az ember szíve joga.
7. Mi jellemez a legjobban téged?
Álmodozó, szétszórt, művészlélek.
8. Szereted a természetet, vagy inkább a nagy városokban szeretsz sétálni?
Furcsa, de mindkettő. Éppúgy rajongok Budapest, illetve más városok belvárosának álomszép forgatagáért, mint a letisztult, nyugodt és csendes természet békességéért.
9. Hogyan reagálnál, ha egy számodra ismeretlen fiú leülne melléd, és rád mosolyogna?
Hű. Talán visszamosolyognék.
10. Könnyen megbántódsz?
Régebben előfordult, mostanra azonban megedződtem, nem veszem magamra a sértéseket. Számomra azoknak az embereknek a véleménye számít, akiket nagyra tartok, akik már letettek valamit az asztalra, és nem csupán a Facebookot bújják éjt nappallá téve.
11. Szerinted mi az életed célja?
Perpillanat úgy érzem, a legfontosabb számomra, hogy örömteli, dicső pillanatokat gyűjtsek, melyekre később szívesen emlékszem majd vissza.

Kérdéseim
1. Úgy tartja a mondás, kétféle ember létezik: aki őszintén kifejti véleményét, illetve akinek vannak barátai. Melyik igaz rád?
2. Nagyvárosban élsz?
3. Az állatokat, vagy a növényeket kedveled jobban?
4. Ki a kedvenc íród, melyik a kedvenc műved tollából?
5. A verseket, avagy a prózai műveket részesíted előnyben?
6. Szabadidődben az írás mellett mivel foglalkozol? Mi a hobbid?
7. Volt valami különösebb oka annak, hogy írni kezdtél?
8. Mennyi időt szánsz naponta, hetente az írásra?
9. Konfliktuskerülő embernek vallod magad?
10. Tartasz kisállatot?
11. Érzelmi, lelki hullámvölgyekben milyen mértékben számíthatsz a barátaidra?

Akiknek küldöm
Never Good Enough
Lélekvándor
Katrin
Egyelőre ennyi jutott eszembe, annyi szent, hogy nem tudnék tizenegy blogot felsorolni... (:

Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm! :*

1. fejezet

Sziasztok! (:

Úgy döntöttem, két nappal hamarabb közzéteszem a történet első, 'hivatalos' fejezetét; ez részben elsöprő türelmetlenségemnek köszönhető, részben pedig annak, hogy az elmúlt időszakban számos oldallal sikerült megtoldanom a történetet, ennek örömére tehát íme az első fejezet. *-* Ez csupán afféle bevezető-szerűség, az olaj, mely beindítja a történet fogaskerekeit, a pont, ahonnan elkezdődik minden, terjedelme jóval csekélyebb, mint a későbbi fejezeteké - az elkövetkezendő részek nagyjából kétszer-háromszor ilyen hosszúsággal bírnak majd; egyesek örömére, mások bánatára.

Jó olvasást kívánok, s amennyiben bárminemű vélemény megfogalmazódik Bennetek a sorok olvasásának hatására, kérlek, hagyjatok nyomot magatok után!

XOXO EDELIA

Maxim Renoir idegesen rótta a kastélykert ismerős ösvényeit, kezei minduntalan ökölbe szorultak az idegtépő nyugtalanság hatására. Arcát fojtott düh nyomai torzították el, hűen tükrözve vissza a szívében lakozó, elsöprő erejű gyűlölséget. Szenvedett, akárha izzó, kénköves pokoltűz emésztené bensőjét, s eme lángok lassan felégették elméjének legmélyebb, rejtett zugait is, miknek titkát nem ismerhette senki – tán csak a hűvös, dermedt éjszaka.

Az ifjú koronaherceg léptei tompa visszhangot vertek a várkastély közeli, gótikus stílusban épült kőfalain, s minden bizonnyal ő volt az egyetlen, ki képes volt még a trappolás kétségkívül roppant gyerekes mozdulatait is elegánsan művelni. Karjait lezseren összekulcsolta háta mögött, orcájáról igyekezett leradírozni mindennemű érzelmet, mi kiütközött azon, dús, éjhollószín tincseit heves, ügyetlen kézmozdulatokkal igyekezett kiseperni homlokából. Még mindig képtelen volt felfogni, mit édesapja, a kegyetlen s könyörtelen király mondott néki néhány órával azelőtt; azóta mintha eltörölték volna a régi, vidám, enyhén szórakozott természetű, ámde felettébb udvarias ifjút, s helyébe egy illetlen, mérhetetlenül cinikus és gúnyos, rosszindulatú fiú került volna. Megesküdött önmagának, hogy mikor jövendőbéli jegyese, Noriana de Villé megérkezik, a lehető legtiszteletlenebb oldalát mutatja majd a lánynak, hogy az mindörökre megutálja majd. Maxet nem érdekelte, mily’ dühre fakasztja majd e cselekedetével apját, nem bánta a büntetést, bármily szörnyű is lesz majd, mit az uralkodó kiutal a számára. Megéri.

***

- Ó, kisasszony! Elbűvölően fog festeni a ma esti bálon! – áradozott az alacsony kis szolgálólány, ki épp a gróf úr leányát csinosítgatta.

- Igaza van – fintorodott el Nora -, hisz’ minden vágyam, hogy elcsábítsam Avillan jövendőbéli hercegét – felelte némileg gúnyosan a lány, miközben cselédje épp lángvörös tincseit igyekezte valamelyest megregulázni. – Ne higgye, hogy olyan ostoba vagyok, miként édesapám gondolja. Meglehetősen művelt, olvasott hölgy vagyok, tudja, szabadidőmben számosszor látogatom kastélyunk lenyűgöző könyvtárát. Habár jó apám elfeledkezett arról, hogy tudassa velem e csöpp kis információt, de bizalmas kapcsolataim révén megtudtam, Renoir herceg menyasszonyának szánnak. Mint említettem, nem vagyok ostoba leány. – Állát makacsul felszegte, tekintetében őszinte undor pislákolt. Kétség nem férhetett hozzá: mindez a hercegi sarjnak szólt.

- Dehogy, kisasszony – mentegetőzött sietve a cselédlányka -, hiszen sosem hitte senki, hogy maga ostoba! – Noriana szelíden elmosolyodott, látva alattvalója szánalmas, rémült igyekezetét, azután ujjai gondosan feltűzött, bonyolult kontyba csavarintott hajához vándoroltak.

- Úgy vélem, Mademoiselle, hogy jobb lesz, ha mégis szabadon hagyjuk hajkoronámat – jelentette ki, a nő pedig szorgosan bólogatott.

- Természetesen, hölgyem. Úgy lesz, úgy lesz. – És már nyúlt volna az igazgyöngyökkel telefűzött szalagért, amikor Nora ujjai hirtelen megragadták azt, s erőszakosan kirántották a tengernyi tincs közül.

A szolgáló ijedten pislogott.

- Nyugodjon meg – válaszolta Noriana, látván a nő rémült pillantását -, nem esett baja. Egyébként igen szép, gondos munka – vizsgálgatta közelebbről a vékony, hófehér masnit.

Az apró termetű, uniformisban feszítő, enyhén görnyedt hátú cselédlány elpirult.

***

A herceg feltűrte buggyos ingujját, elbabrált annak rojtozott, csipkés szegélyével, azután újfent alkarjára húzta azt, s kezébe fogta elegáns, arannyal hímzett dolmányát. Idegesen hátradobta hollófekete hajkoronáját, mely szépen, frissen fésülve omlott széles, férfias vállaira. A tágas, ólomüveg ablakon keresztül figyelte, amint megérkezik az ékes hintó, mit két pompás paripa vontatott. Midőn a kocsi lefékezett a hatalmas, vasrácsos kapu előtt, már nyílott is az apró ajtó, s a kocsis egy elegáns, ünnepi öltözetbe burkolt úrilányt segített a kiszállásban. A hölgyemény udvariasan megköszönte a segítséget, illedelmesen meghajtotta magát a király küldötte elől, azután felcsippentette szétterülő, abroncsos szoknyáját, és követte az urakat. Nyilván repesett az örömtől, amiért találkozhat egy őhozzá hasonló, híres-neves úriemberrel. Nem adatik meg minden elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött kis grófkisasszonynak, hogy ilyen magas rangú férfihoz adják.

- Uram – szólította valaki csendes, félénk hangon, mire dühödten hátrafordult.

- Mit akarsz? – förmedt az alacsony, szöszke cselédlányra illetlenül.

- U-uram… - kezdett bele újfent a lányka, immáron tétovázva. – Őfelsége azt parancsolja, hogy mielőbb légy a szalonban…

- Elmehetsz – intett gorombán a leendő uralkodó, majd lassan, ráérősen összerámolta holmiját, rendbe szedte magát, s megindult a királyi család számára fenntartott, míves csigalépcső irányába.

Amikor a szalonba lépett, Noriana épp a méltóságos királynéval társalgott kedélyesen, önnön apja pedig a gróffal elegyedett elmélyült beszélgetésbe. Úgy festett, senki nem vesz tudomást érkezéséről, noha ő volt az egész esemény állítólagos középpontja. Ugyan! Megtanulhatta volna, hisz’ tanítómestere oly’ sokszor hangoztatta: egy érdekházasságban minden másként működik!

Ezúttal a saját bőrén tapasztalhatta mindezt – s ez még csupán a kezdet volt.

- Ó, drága fiam! – kiáltott fel egyszeriben a király. Őszülő fürtjeit ezúttal nem fedte gyémántköves korona, mellkasán fenséges öltözet feszült. – Csakhogy megérkeztél!

Hirtelenjében mindenki szerény személye köré sereglett. A hattyúkisasszonyt édesapja s két szolgáló kísérte, őmellette pedig két szülője, illetve a királyi főméltóságok egyike állt szálfaegyenes tartással. Illendően bemutatták egymásnak a két ifjat.

A fiú tékozló szívében egyszeriben megszűnt mindennemű ellenségesség, dac, harag; akárha elpárolgott volna. Noriana de Villé élénk smaragdként izzó írisze elcsábította őt, bármily módon küzdött is ellene. Mintha elveszítette volna az uralmat teste fölött, szíve lett az úr, elméje kontrollálhatatlanná vált. Szeme előtt elhomályosult a valóság, s csupán a lány álomszépségű arcképe rajzolódott ki előtte tisztán, fénylőn, orcáját aranyfénnyel ragyogó glória ölelte körbe. Éppen olyan volt, akár egy valóságos angyal.

Szerette őt.

Csakhogy Noriana szíve réges-rég másvalakié volt már.