1. fejezet

Sziasztok! (:

Úgy döntöttem, két nappal hamarabb közzéteszem a történet első, 'hivatalos' fejezetét; ez részben elsöprő türelmetlenségemnek köszönhető, részben pedig annak, hogy az elmúlt időszakban számos oldallal sikerült megtoldanom a történetet, ennek örömére tehát íme az első fejezet. *-* Ez csupán afféle bevezető-szerűség, az olaj, mely beindítja a történet fogaskerekeit, a pont, ahonnan elkezdődik minden, terjedelme jóval csekélyebb, mint a későbbi fejezeteké - az elkövetkezendő részek nagyjából kétszer-háromszor ilyen hosszúsággal bírnak majd; egyesek örömére, mások bánatára.

Jó olvasást kívánok, s amennyiben bárminemű vélemény megfogalmazódik Bennetek a sorok olvasásának hatására, kérlek, hagyjatok nyomot magatok után!

XOXO EDELIA

Maxim Renoir idegesen rótta a kastélykert ismerős ösvényeit, kezei minduntalan ökölbe szorultak az idegtépő nyugtalanság hatására. Arcát fojtott düh nyomai torzították el, hűen tükrözve vissza a szívében lakozó, elsöprő erejű gyűlölséget. Szenvedett, akárha izzó, kénköves pokoltűz emésztené bensőjét, s eme lángok lassan felégették elméjének legmélyebb, rejtett zugait is, miknek titkát nem ismerhette senki – tán csak a hűvös, dermedt éjszaka.

Az ifjú koronaherceg léptei tompa visszhangot vertek a várkastély közeli, gótikus stílusban épült kőfalain, s minden bizonnyal ő volt az egyetlen, ki képes volt még a trappolás kétségkívül roppant gyerekes mozdulatait is elegánsan művelni. Karjait lezseren összekulcsolta háta mögött, orcájáról igyekezett leradírozni mindennemű érzelmet, mi kiütközött azon, dús, éjhollószín tincseit heves, ügyetlen kézmozdulatokkal igyekezett kiseperni homlokából. Még mindig képtelen volt felfogni, mit édesapja, a kegyetlen s könyörtelen király mondott néki néhány órával azelőtt; azóta mintha eltörölték volna a régi, vidám, enyhén szórakozott természetű, ámde felettébb udvarias ifjút, s helyébe egy illetlen, mérhetetlenül cinikus és gúnyos, rosszindulatú fiú került volna. Megesküdött önmagának, hogy mikor jövendőbéli jegyese, Noriana de Villé megérkezik, a lehető legtiszteletlenebb oldalát mutatja majd a lánynak, hogy az mindörökre megutálja majd. Maxet nem érdekelte, mily’ dühre fakasztja majd e cselekedetével apját, nem bánta a büntetést, bármily szörnyű is lesz majd, mit az uralkodó kiutal a számára. Megéri.

***

- Ó, kisasszony! Elbűvölően fog festeni a ma esti bálon! – áradozott az alacsony kis szolgálólány, ki épp a gróf úr leányát csinosítgatta.

- Igaza van – fintorodott el Nora -, hisz’ minden vágyam, hogy elcsábítsam Avillan jövendőbéli hercegét – felelte némileg gúnyosan a lány, miközben cselédje épp lángvörös tincseit igyekezte valamelyest megregulázni. – Ne higgye, hogy olyan ostoba vagyok, miként édesapám gondolja. Meglehetősen művelt, olvasott hölgy vagyok, tudja, szabadidőmben számosszor látogatom kastélyunk lenyűgöző könyvtárát. Habár jó apám elfeledkezett arról, hogy tudassa velem e csöpp kis információt, de bizalmas kapcsolataim révén megtudtam, Renoir herceg menyasszonyának szánnak. Mint említettem, nem vagyok ostoba leány. – Állát makacsul felszegte, tekintetében őszinte undor pislákolt. Kétség nem férhetett hozzá: mindez a hercegi sarjnak szólt.

- Dehogy, kisasszony – mentegetőzött sietve a cselédlányka -, hiszen sosem hitte senki, hogy maga ostoba! – Noriana szelíden elmosolyodott, látva alattvalója szánalmas, rémült igyekezetét, azután ujjai gondosan feltűzött, bonyolult kontyba csavarintott hajához vándoroltak.

- Úgy vélem, Mademoiselle, hogy jobb lesz, ha mégis szabadon hagyjuk hajkoronámat – jelentette ki, a nő pedig szorgosan bólogatott.

- Természetesen, hölgyem. Úgy lesz, úgy lesz. – És már nyúlt volna az igazgyöngyökkel telefűzött szalagért, amikor Nora ujjai hirtelen megragadták azt, s erőszakosan kirántották a tengernyi tincs közül.

A szolgáló ijedten pislogott.

- Nyugodjon meg – válaszolta Noriana, látván a nő rémült pillantását -, nem esett baja. Egyébként igen szép, gondos munka – vizsgálgatta közelebbről a vékony, hófehér masnit.

Az apró termetű, uniformisban feszítő, enyhén görnyedt hátú cselédlány elpirult.

***

A herceg feltűrte buggyos ingujját, elbabrált annak rojtozott, csipkés szegélyével, azután újfent alkarjára húzta azt, s kezébe fogta elegáns, arannyal hímzett dolmányát. Idegesen hátradobta hollófekete hajkoronáját, mely szépen, frissen fésülve omlott széles, férfias vállaira. A tágas, ólomüveg ablakon keresztül figyelte, amint megérkezik az ékes hintó, mit két pompás paripa vontatott. Midőn a kocsi lefékezett a hatalmas, vasrácsos kapu előtt, már nyílott is az apró ajtó, s a kocsis egy elegáns, ünnepi öltözetbe burkolt úrilányt segített a kiszállásban. A hölgyemény udvariasan megköszönte a segítséget, illedelmesen meghajtotta magát a király küldötte elől, azután felcsippentette szétterülő, abroncsos szoknyáját, és követte az urakat. Nyilván repesett az örömtől, amiért találkozhat egy őhozzá hasonló, híres-neves úriemberrel. Nem adatik meg minden elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött kis grófkisasszonynak, hogy ilyen magas rangú férfihoz adják.

- Uram – szólította valaki csendes, félénk hangon, mire dühödten hátrafordult.

- Mit akarsz? – förmedt az alacsony, szöszke cselédlányra illetlenül.

- U-uram… - kezdett bele újfent a lányka, immáron tétovázva. – Őfelsége azt parancsolja, hogy mielőbb légy a szalonban…

- Elmehetsz – intett gorombán a leendő uralkodó, majd lassan, ráérősen összerámolta holmiját, rendbe szedte magát, s megindult a királyi család számára fenntartott, míves csigalépcső irányába.

Amikor a szalonba lépett, Noriana épp a méltóságos királynéval társalgott kedélyesen, önnön apja pedig a gróffal elegyedett elmélyült beszélgetésbe. Úgy festett, senki nem vesz tudomást érkezéséről, noha ő volt az egész esemény állítólagos középpontja. Ugyan! Megtanulhatta volna, hisz’ tanítómestere oly’ sokszor hangoztatta: egy érdekházasságban minden másként működik!

Ezúttal a saját bőrén tapasztalhatta mindezt – s ez még csupán a kezdet volt.

- Ó, drága fiam! – kiáltott fel egyszeriben a király. Őszülő fürtjeit ezúttal nem fedte gyémántköves korona, mellkasán fenséges öltözet feszült. – Csakhogy megérkeztél!

Hirtelenjében mindenki szerény személye köré sereglett. A hattyúkisasszonyt édesapja s két szolgáló kísérte, őmellette pedig két szülője, illetve a királyi főméltóságok egyike állt szálfaegyenes tartással. Illendően bemutatták egymásnak a két ifjat.

A fiú tékozló szívében egyszeriben megszűnt mindennemű ellenségesség, dac, harag; akárha elpárolgott volna. Noriana de Villé élénk smaragdként izzó írisze elcsábította őt, bármily módon küzdött is ellene. Mintha elveszítette volna az uralmat teste fölött, szíve lett az úr, elméje kontrollálhatatlanná vált. Szeme előtt elhomályosult a valóság, s csupán a lány álomszépségű arcképe rajzolódott ki előtte tisztán, fénylőn, orcáját aranyfénnyel ragyogó glória ölelte körbe. Éppen olyan volt, akár egy valóságos angyal.

Szerette őt.

Csakhogy Noriana szíve réges-rég másvalakié volt már.