3. fejezet

Drága Olvasók!

Eme ragyogó, tavaszi nap alkalmából úgy döntöttem, két nappal korábban publikálom a harmadik fejezetet, hiszen valamiként meg kell hálálnom csodálatos olvasóim támogatását. (: E rész újfent a tündérvilágban játszódik, ezúttal azonban Noriana életét ismerhetjük meg közelebbről, s talán egy-két titokra is fény derül. Kulisszatitokként megjegyezném, a következő fejezetben egy fontos esemény okán igen sokat ugrálunk majd a szálak között, és két vadonatúj, valamelyest hasonló személyiséggel bíró karakter is megjelenik, ez pedig további bonyodalmakat szül majd a történet során. Mindenesetre addig is jó olvasást kívánok a harmadik fejezethez!

XOXO EDELIA

Pirkadt. A horizonton túl felsejlett a napkelte rózsás fénysugara, mely lágyan izzó aranyba vonta az ég csillagos boltozatát. A hold, s a parányi, lámpásként égő fénypontok világa lassan elhalt, megkopott, csupán az Esthajnal ragyogott éppoly fényesen, akárcsak éjjel, a hűvös, alkonyi égen. Lomha szellő fújdogált, kecsesen végigtáncolt, végiglejtett a vidéken, jólesőn átjárva a fák sűrű, kedélyesen susogó lombkoronáját, s gyengéden megcirógatva az üde, reggeli harmattól csillámló fűszálak smaragdszín tengerét.

A hegyvidéken mindig is hűs volt a nyár, éppúgy a hegyek által körbeölelt völgyekben, melyek Chartée kastélya alatt nyújtóztak. Hajnaltájt fagyos volt kissé a lég, enyhén borzongató, ugyanakkor jól esett, midőn átjárta az ember nyúzott, félálomban szunnyadó testét. Mérhetetlen szabadságot nyújtott, amint belekapott a sűrű, rozsdaszín tincsekbe, csöppnyit felfrissítvén a lány elméjét e kora virradati órán.

Nora összébb húzta törékeny testén a lenge, vékony kis selyemhálóinget, szemei a végtelennek tetsző messzeséget pásztázták elmélyülten. Mintha keresett volna valamit – vagy épp valakit.

Olyannyira belemerült gondolatainak sodródó áradatába, hogy szinte észre sem vette szobalányát, az erkélyajtóban toporgó Calre Miltont. A cseléd külseje oly jelentéktelen volt úrnőjéhez képest, hogy szinte megemlíteni sem érdemes szürke köpenyét, egyszerű fonatban viselt, búzaszínű tincseit. Valamiféle parasztos jóság bújt meg vonásaiban, azonban csöppet sem festett úgy, mint egy falubéli. Sokkal inkább az emberek világából valónak tűnt.

- Calre, nem tehetsz úgy örökké, mintha meg sem történt volna… Calre? Hahó?

A lány nem felelt; tűnődve tekergette-csavargatta szalmaszőke fürtjeit, jeges, kifejezéstelen tekintete üresen meredt a távolba. S csak ült, üldögélt mozdulatlanul…

- Kisasszony – súgta tétovázva Calre. Noriana egyszeriben felkapta kobakját az illedelmes megszólítás hallatán, s mint akit rajtakaptak, szégyenkező, tűzpiros ábrázattal tápászkodott fel a hatalmas erkély hideg, átfagyott márványkövéről. – Az édesapja várja már az étkezőasztalnál. Tudja, egy pillanatot sem vesztegethet el… Találkozója van méltóságos, fenséges hercegünkkel.

Nora biccentett, majd egyetlen szó nélkül iszkolt be a meleg szobába, minek hője a kinti langymeleg, ámbátor kissé csípős időjárás után forró löketként érte áthűlt testét. Az ékesen megmunkált, faragott tölgyszekrényhez botorkált, ujjai a pompás kelmék közé túrtak – egyiket sem viselte még, vadonatúj, méretre szabott öltözetek tömkelege sorakozott katonás rendben a tágas gardróbban. Általában szobalányok, cselédek segítették a választásban, ezúttal azonban olyan összeállításra vágyott, melyet maga válogatott össze.

Visszafogott, bézses árnyalatú ruhák után kutatott, vékony zongoristaujjai szüntelen valami szolid, mégis elegáns rongy után túrták az összezsúfolt, vállfákra aggatott holmik végeláthatatlan árját.

- Nora – szólongatta valaki az ajtón túlról. Ó, réges-régen nem hallotta már e hangot; lágy, dallamos férfihang volt, csengése jóízű melegséggel árasztotta el a leány lelkét. Amaz kitárta a széles, kétszárnyú fakaput, s a magas, széles vállú ifjú karjaiba omlott. Magukra zárta az ajtót, és immáron végre maguk lehettek, édes-kettesben.

***

Mariella Scott egyszerű, köznapi szolgálólány volt a grófságban; famíliájának tagjai generációk óta cselédként tengették szürke mindennapjaikat, Mariella azonban többre vágyott ennél. Világéletében mert álmodni, noha tudta, vágyai úgysem válhatnak valóra. Olyasvalamiben hitt, mi lehetetlennek tűnt, mégis elszántan küzdött céljainak eléréséért – sok cselédtársa, szakácsok, varrónők, őrök és szobalányok jóízű, ám rejtett gúnnyal fűszerezett megjegyzéseket tettek őrá, s lekicsinylő kacagással jutalmazták képtelennek vélt gondolatait.

A mai reggel azonban más volt. Nem igyekezett a cselédlépcső felé, hogy mihamarabb a mosókonyha szennyes, piszkos falai közt teremjen szolgálatkészen, ágyneműt sem hajtogatott. Bőrkeményedésekkel tarkított ujjai egy hatalmas, illatosra tisztított lepedőből igyekeztek szedett-vedett kötélhágcsót fonni. Sorra halmozta egymásra a görcsös csomókat, majd számtalanszor meghúzgálta, csavargatta, rángatta, tépte azokat, megbizonyosodván stabilitásukról. A piciny, alig egynéhány négyzetméteres kis szobácska egyetlen ablakának kilincsére fűzte a többméteres kötelet, ujjait szorosan a vászonba mélyesztette, akárha azok görbe vetélőujjak volnának, s a mélybe vetette magát.

***

Emberfeletti sikoltás rázta meg a vadregényes tájat, melynek indákkal átszőtt, zöldbe burkolózott erdeiből kimagaslott az ékkőként csillámló várkastély sziluettje. Tompa puffanást észleltek, nyöszörgés, fojtott hörgés hallatszott a cselédszárny irányából. A légben lappangó veszedelem aromája lassan átjárta az épület minden egyes apró, rejtett kis szegletét.

Marcus Diablo fegyveres kapuőrként töltötte szolgálatát. Aranyban játszó íriszei épp a messzeség egy piciny pontját pásztázták, amikor hirtelen tompa zörejre lett figyelmes. Balsejtelem ébredt lelkében, mely beigazolódni látszott, midőn egyre közelebb s közelebb érkezett a szolgálók lakóhelyiségeinek ablakaihoz.

A látvány, mi lassanként kirajzolódott szemei előtt, eleinte pusztán egy halovány sziluett volt, nőalak. Elenyészett a bokrok sűrűjében. Azonban amint közelebb került hozzá, a lány teste kivált a félhomályból, s a látvány, amely egyszeriben eléje tárult, elborzasztotta a bátor szívű férfiút.

Félholt, véresre sebzett leányzó pihent a homokban, teste mocsoktól ragadt, bőrét szörnyű vágásnyomok, zúzódások tarkították, lucskos öltözetét bíborvörös életnedv itatta át. Tincsei izzadtan tapadtak falfehér homlokához.

- Ó, uram… - lehelte az őr ájtatosan, homlokához csapva, s menten a holttest mellé térdelt.

***

Nora a fénylő arannyal szegélyezett tükör előtt állt, ujjai sebesen igazgatták a lángszínű tincseket, melyek úri, porcelános bőrét foglalták élénk, impozáns keretbe. Semmiképp nem szúrhatott szemet bozontos, kusza frizurája; féltette kedvesét, s rettegett, ha egy napon fény derül a hőn titkolt s óvott románcra, mindkettejük végleg lemondhat szerelméről, és vele együtt tán az életüktől is búcsúzhatnak.

- Madame, édes istenem… - rebegte a számára ismeretlen cselédlány, aki meglehetőst illetlen módon, kopogás nélkül rontott be a hálóterembe. Sebtében keresztet vetett, az ég felé mormolván sietős imádságát.

- Mondja, mi történt? – nyögte a lány hűvösen, felkapván hajkeféjét. Kisimítgatta a fénylő loknikat, majd az őnála néhány évvel ifjabb szolgálóra meredt. Nem volt szokása könyörögni, esedezni, mégis kinyögte ama varázsszót, melynek hallatán a fiatalasszony egyszeriben elnémult. – Kérem – suttogta.

- Jöjjön utánam, kisasszony, de könyörögve kérem, ne hulljon ájulatba! Hatalmas veszteség volna a számunkra – mondta, ajkain sejtelmes mosoly látszott, mit azonban úrnője nem láthatott, szorosan a sarkában lépdelt a kishölgynek.

- Mondja, merre is tartunk voltaképpen? – érdeklődött a szokottnál kedvesebb, megenyhült hangon Nora, ámde hiába: szavainak hallatán a – kötényére hímzett felirat szerint – Viola névre hallgató leányzó összepréselte szép ajkait, és komoran megcsóválta kobakját.

- Nézze, úrnőm. Bocsásson meg, kérem, de képtelen vagyok… - könnyek gyűltek nefelejcsszín szemeibe, amiket azonban egy gyors mozdulattal semmivé foszlatott. Látni sem bírta ama szörnyetegeket, melyek hajdan éveken át minden éjjel kísértették őt álmában – így van, sós könnyek. A lelkébe mart a fájdalom emléke.

- Semmi baj, megértem. Bármi is legyen az, érzem, szívem elég edzett, acélozott lesz, hogy elviselje azt. Legalábbis bízom benne – sóhajtott fel keserűen.

Minden lépésükkel közelebb kerültek a nyugati cselédszárnyhoz – az épület fekvése valamiféle ősi tündérhiedelemnek megfelelően helyezkedett el, szimbolikus jelentést hordozván magában; az úri család lakosztálya napkelet felé tekintett merészen, kihívón, akárha viadalra csábítaná az ébredő napsugarakat. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy famíliájuk sosem hamvad, nem kél nyugovóra a nappal. Mindezzel szemben a cselédszárny fekvése éppen erre hivatkozott: a lét hervadó virága, életük bús alkonya keserédes melódiaként szállt a légben, s bár sokan ócska mítosznak hitték az egykori építész babonás történeteit, mások aranyló igazságként tartották számon a várkastélyhoz fűződő regét.

Tán éppen így volt ezzel Mariella is, gondolta magában a harmatos szívű Viola, lelke elfacsarodott.

Noriana szívében egyszeriben megállt az ütő, amint sorra megpillantotta a széjjelzúzott testrészeket. Kék-zöld, vérfoltos, mezítelen talpak, kificamodott boka, S alakban szerteágazó lábszárak tárultak szeme elé. A lány ruhája egy csíkban felhasadt, láthatóvá téve végigkaristolt combját. Mind feljebb s feljebb haladva Nora észrevette a beállt csípőt, törött medence- és csuklócsontokat. A szolgáló gerince görcsös ívbe hajlott, vállai kicsavarodtak, rongyos öltözetét karmazsinban játszó, friss vérfoltok itatták át. Nyaka töröttnek tetszett, és arcán, amely szenvedő, halálos fintorba torzult, még mindig ott ült a jeges rémület, a grófkisasszony fülében szinte ott csengett a rideg, fémes, hörgő halálsikoly hangja…

Ekkor pillantotta meg csupán a rettentő hulla mellett térdeplő, kétségbeesetten segíteni óhajtó palotaőrt, kinek vonásai oly’ ismerősek voltak a számára.

- Marc! – kiáltotta heves érzelmek közt kígyózva, és sebesen a férfi karjai közé vetette magát. A szépséges, álomképnek tűnő ifjú ölelő karjaiba vonta a törékeny grófleányt, ki nem zokogott bár, ámde elhullajtott egynéhány könnyet az öngyilkos cselekedetre vetemedő cselédlány után. Azonban nem ez bántotta csupán sérülékeny lelkét: tudta, nemsokára elérkezik az eljegyzés pillanata, azután következhet hetedhét országra szóló menyegző, s onnan már nincsen visszaút. Életét hercegnéként, királynéként éli majd le, mindvégig boldogtalanul… Valóban nincsen hát választása?

Marcus szorosan vonta dübörgő mellkasára a lányt, bőréről lecsókolta a forró cseppecskéket. Hosszas órákon keresztül ültek ott egymásba fonódva, keserédes békességben – ketten, a nagyvilág ellen.