2. fejezet

Sziasztok! (:

Először is: hálás köszönettel tartozom mindazoknak, akik feliratkoztak, pipáltak, kommenteltek; elmondhatatlanul sokat jelent ez a számomra, s remélem, a későbbiekben is hű olvasóim lesztek majd. Miként ígértem, megérkezett a második fejezet, mely valamivel nagyobb terjedelemmel bír, mint az előző. Remélem, elnyeri tetszéseteket - fontos tudnivaló, hogy a történet két szálon fut, ezen szálak pedig fejezetenként váltakoznak, s a regény végére lassan eggyé válnak, összefonódnak. Bízom benne, hogy ez is éppúgy tetszeni fog majd, mint az előzőek - kérlek, hagyjatok nyomot magatok után!

Jó olvasást!

XOXO EDELIA

- Monsieur Bourbon, én…

- Késő bánat, Kray – ingatta kobakját komoran a férfi, miközben kényelembe helyezte magát a széles karszékben. – Elszalasztotta az év garantáltan legnagyobb lehetőségét, ezt nem intézi el egy szimpla bocsánatkéréssel.

Alicia bűnbánóan lesütötte sűrű pilláit; nem mert szemkontaktusba kerülni főnökével, túlságosan félt annak elsöprő haragjától.

- Mondja, kisasszony, tisztában van ön azzal, hogy amennyiben nem születik vezércikk mindebből, s a konkurens lapok aratják le a babérokat, az újság akár csődbe is mehet? – Ezen szavak hallatán a lány akaratlanul is eltátotta a száját, noha pontosan tudta, miféle következményekkel járhat baklövése. – Ezt magának kell helyrehoznia. Holnap délutánra találkozót beszéltem meg Delon úr menedzserével. Egy interjúról volna szó, melynek alanya nem más, mint Damien. Ha elszúrja, búcsút mondhat az állásának.

- De… azt hittem, az újság riportere Monsieur Bellevue… - mondta a lány félénken. A főnök idegőrlő jelenléte egyszeriben megfosztotta talpraesett, bátor, makacs természetétől, ami sosem hagyta cserben. Most azonban olyan volt, akárha világéletében ily’ gyenge lett volna.

- Bellevue tegnap kiváló munkát végzett. Maga szúrta el, így pedig a felelősség is magára hárul. Ajánlom, hogy jól sikerüljön az a riport, máskülönben páros lábbal rúgom ki a cégtől! – förmedt rá a férfi idegesen. – Megértette? – Csupán egy tétova biccentést kapott válaszul. – Elmehet.

Amint Alicia elhagyta a főnök irodájának fojtó, fülledt légkörét, szívébe visszatért az elhullt bátorság, újfent erősnek érezte magát. Dühöngve trappolt végig a kongóan üres folyosón, mígnem azon kapta magát, hogy a földről igyekszik feltápászkodni, s valaki segíti őt, sűrű bocsánatkérések közepette.

- Elnézést… - hebegte Aly, feltekintvén Bellevue szépfiús orcájára. – Ne haragudj, Jon, hirtelenjében észre sem vettelek… - mentegetőzött a hölgy, mire a férfiú keserűen felkacagott.

- Ó, semmi baj. Megszoktam már – azzal talpra rántotta kedvelt kollégáját, és baráti ölelésbe vonta a nő karcsú testét. – Na, de mesélj, mi háborgatta fel lelked hullámzó tengerét?

Alicia akaratlanul is elnevette magát a költői megfogalmazás hallatán. – A főnök behívatott az irodájába, és a nyakamba sózott egy interjút, méghozzá azzal a nyalka kis pojácával – hőbörgött.

- Delon? – vonta fel fél szemöldökét az alig harmincéves srác.

­- Az – lehelte a lány, miközben udvariasan lefejtette válláról munkatársa erős markát. Kétségtelen, eme hosszú, férfias ujjak gépelésre születtek, a pasas le sem tagadhatná.

- Fel nem tudom fogni, mit esznek rajta a tinédzserek. Taknyos kis suhanc – jegyezte meg Jonathan fintorogva.

- Rendben. Úgy hiszem, mára épp elég volt a szidalmazásból. Mennem kell, Bellevue. Holnap reggel találkozunk a Starbucksban, csupán azon egyszerű okból kifolyólag, hogy kezd idegesíteni, amikor napról napra az orrom alá dörgölöd, mily’ kevés időt szánok rád. Rendben? – mosolyodott el szelíden a lány. Jonathan intett, és féloldalas vigyorral ajándékozta meg beszélgetőpartnerét.

Amint Alicia kilépett a magas háztömb forgóajtaján, selymes bőrét megcsapta a hűs, nyárias szellő érintése, mely végigcirógatta testének minden porcikáját, jóleső bizsergéssel árasztva el apró porcikáit. Kusza, fésületlennek tetsző, ám valójában a munka hevétől zilált tincseibe belekapott a pajkos szél, testét táncra hívták a sápatag napsugarak. Egészen hűvös nap volt, szöges ellentéte a tegnapinak, mikor is csak úgy tombolt a júliusi hőség. A lány azonban megrázta fejét; esze ágában sem volt visszaemlékezni ama kínos pillanatokra, amikor is elszalasztotta a címlapsztori lehetőségét. Folyvást a másnapi interjún kattogott az agya, fogalma sem volt, miként, milyen praktikákkal szedhet ki minél többet az alanyból. Aly Kray fotósnak, újságírónak tanult, a riporterszakmához nemigen értett, noha hajdanán igen görcsösen próbálkozott vele. Sosem jött össze.

***

A Blayette Café hangulatos kis hely volt, az otthonos kis bokszok kuckókként rejtették magukba a kedélyesen cseverésző vendégeket. A falon néhány kellemes olajfestmény függött, a teret lágy, halk beszélgetés zaja töltötte be. Amint Alicia belépett, édes hangú csengettyű szólalt meg, mely a fehérre mázolt, csinos kis faajtó hirtelen csapódásával egyetemben el is tompult.

A lány tétovázva nézett körbe; kezében apró retikült szorongatott, benne néhány cetlivel, egy diktafonnal, mobiltelefonjával és lakáskulcsaival. Tétovázva tekintett körbe a barátságos helyiségben, akárha keresne valamit.

- Segíthetek, kisasszony? – Alicia Kray egy testes férfiember hangjának mély baritonjára eszmélt, és sietve bólintott.

- Elnézést, Monsieur Delont keresem. A nevem Alicia Kray – magyarázta suttogva. A fickó bólintott, s az egyik legeldugottabb fülke felé mutatott, melyet függönnyel zártak el a kíváncsi tekintetek elől. A boksz bejárata előtt öltönybe csomagolt, napszemüveget viselő, testes pacák álldogált.

- Köszönöm – mondta a lány, azután sietős léptekkel megindult a sarokfülke felé. Óvatosan félrehúzta a függönyt, s a parányi résen át a hosszú padra csusszant. Tőle alig egyméternyire maga a híres-neves Damien Delon ült, arcán csábos mosollyal.

- Jó napot – üdvözölte tisztelettudón, mire a ránézésre húsz-huszonkét évesnek saccolt fiú még szélesebben vigyorgott.

- Helló. Damien Delon vagyok – nyújtotta kezét a hölgy felé, ám amint Aly megragadta volna a férfiú markát, az a várt kézfogás helyett szájához emelte az apró kis kézfejet, és óvatos csókot lehelt rá. Miután újfent hátradőlt, cinkos kacsintást intézett az újságíró lányka felé.

- Alicia Kray – felelte végül a nő, némi habozás után. Még mindig képtelen volt felocsúdni a kézcsók okozta döbbenetből; effélét nem várt volna egy Delonhoz hasonló kis sihedertől – vagy tán félreismerte volna?

Nem lehet, Aly Kray ösztönei sosem csalnak.

Másfél órán keresztül vívtak véres szócsatát, interjú címke alatt, mindeközben persze végig remekül szórakoztak, még ha gyávák is voltak bevallani. Szemeikben minduntalan ott csillogott a nevetés, az őszinte öröm szikrája.

Alicia elméjében mindvégig ott motoszkált valamiféle furcsa, megnevezhetetlen érzés, mely azt sugallta, hogy ne bízzon meg ily könnyedén a hírességben, ámde egy pillanatra önmagáról, önnön eszméiről is megfeledkezni vélt, egyszerűen csak jól érezte magát. Sodródott az árral.

- Voltaképpen mi ösztökélte arra, hogy színészkedni kezdjen? – érdeklődött a nő őszinte kíváncsisággal. Tudta, minden egyes bulvárlap felteszi e kérdést, merő felszínességből, ő azonban nem tudott semmit az énekes-színészről, s annak múltjáról, így végül arra vetemedett, hogy felvegye listájára a világ elképzelhető legsablonosabb kérdését.

- Hm, fogós kérdés – vigyorodott el gunyorosan a srác, hangjából csak úgy sütött a víg, kedélyes irónia. Elegánsan csengő hangja csupa csipkelődés, édes csúfondárosság volt. – Nem is tudom; gyermekkorom óta vonzódtam a színpad világához, eleinte inkább a zene érdekelt, később azonban iskolai darabokban, köztük számos musicalben léptem fel… Imádtam. Szerettem hallgatni az elismerő tapsot, az éljenzést, az üdvrivalgást. Odavoltam a reflektorokért, fényük éltetett, akár a levegő. Filmszerepeim is mind-mind csodásak voltak, ám az igazi, visszaadhatatlan élményt mégis a színház nyújtotta nekem, s ezért a mai napig hálás vagyok.

Aly elnémult a komoly, minden kétséget kizáróan színigaz szavak hallatán, olyannyira, hogy diktafonját is elfelejtette bekapcsolni.

- A francba! – kiáltott fel idegesen, de nem bírta nevetés nélkül. – Elfelejtettem bekapcsolni a hangfelvevőt. A rohadt életbe! – káromkodta el magát, a maga szelíd, visszafogott módján. Damien vigyorogva csóválta fejét.

- Remélem, csak úgy itta a szavaimat! Máskülönben kénytelen leszek újra felmondani a választ, úgy pedig mondandóm elveszítené a hatását… Érti, ugye? – pislogott a srác tettetett ártatlansággal.

Alicia éppen visszavágott volna, amikor a bíborszín függöny ellibbent a fülke ajtaja elől, s egy különös, páratlanul sötét aurával rendelkező úriember lépett színre. Hosszú, éjfekete tincsei elegáns keretbe foglalták karizmatikus arcát, mit kiugró járomcsontja varázsolt még hangsúlyosabbá, kobakján koromszín cilinder díszelgett. Sötét szövetkabátot viselt, és mindezen ódon holmik ellenére nem lehetett több huszonhárom évesnél – habár a riporter kevesebbnek saccolta.

- Üdvözlöm önöket. Mademoiselle Kray – biccentett a lány felé –, Monsieur Delon. A nevem Lucio Leans, jelenlétem oka pedig nem más, mint ama egyszerű tény, hogy magammal kell vinnem magukat. Mindazonáltal nem szándékoztam megzavarni társalgásukat, így, ha nem bánják, kint várom meg, míg elkészülnek.

- Ó, nem… - legyintett a lány. – Éppen indulni készültünk, Monsieur Leans. Azonban egyvalamit nem értek: mi okból szándékozik magával cipelni bennünket? – vonta fel íves szemöldökét.

- Ez egy titkosított információ, melyet mindaddig nem árulhatok el, míg velem nem jönnek. Egyébként pedig úgysem hinnének nekem, ha most mondanám el, s ennek tetejébe a postaládámban megjelenne egy csinos kis beutaló az elmegyógyintézetbe. Jelenleg nem ez a leghőbb vágyam, képzelhetik.

- S ugyan, mégis mit képzelt? Csettint egyet, és azonnal magával tartunk, ráadásul önként és dalolva? – érdeklődött némileg meglepetten Delon.

- Ilyesmire természetesen egyáltalán nem számítottam. Fel voltam készülve… bizonyos eshetőségekre. Éppen ezért néhány keresztkérdéssel indítanék. Mondja, Mademoiselle, emlékszik ön, mely napon született? – kérdezte.

- Természetesen. Április tizenötödikén.

Az ismeretlen bólintott. – S azt vajon tudja-e, miről híres e dátum? 1912 áprilisának tizenötödik napja…

- Csakhogy én nem 1912-ben születtem – felelte a lány csípősen, erősen megnyomva a mondat második felét. – Remélem, nem hitte, hogy százkét éves vagyok.

A titokzatos férfiú elmerengett egy pillanatra, mintha nem volna biztos válaszában, illetve abban, mit árulhat el az ifjú hölgynek, azután szóra nyitotta telt, férfias ajkait.

- A Titanic katasztrófájának napja különös mérföldkő a történelemben… vagy tán ön másként látja? – Az idegen férfi szívdöglesztően elvigyorodott, azután újfent komorrá váltak rideg, éles vonásai, akárha sosem mosolygott volna. Éppolyan volt, mint egy élő kőszobor: merev, élettelen, falfehér.

- Még egyszer mondom: semmi közöm a Titanichoz, rendben? – tört elő hirtelen a lányka heves természete, melynek ékes bizonyítéka volt sebtében csípőssé, fékezhetetlenné vált nyelve, előtörni készülő indulatai, mik mindaddig a felszín alatt lappangtak.

- Mademoiselle – mosolyodott el szelíden a vendég. – Maga balcsillagzat alatt született. Ó, de még mennyire!