Ébenvér

Drága Olvasók!

Miként láthattátok, a negyedik fejezet nem került fel április tizedikén, noha az oldalmenüben így olvashattátok, s ezért elnézést kérek - azonban, bár csordultig vagyok ihlettel és ötletekkel, nem sok időm jut mostanság az Ébenvér körmölésére. Bár elmémben ott él a varázsos tündérbirodalom kismillió csodája és eseménye, mellette körvonalazódott bennem egy új, egészen másfajta történet, egy regény, amelyet teljesen új álnéven, ezúttal csupán az asztalfióknak írok, bár igaz, mi igaz, e tevékenységre is módfelett nehéz kósza perceket kerítenem. Ne csüggedjetek, eszem ágában sincsen lemondani a tündérvérűek kusza történetéről, ám - szörnyen sajnálom, de - mostantól jóval ritkábban, rendszertelenebbül érkeznek majd a fejezetek; igyekszem legalább havonta két résszel elkészülni, meglátjuk, mi sül ki ebből.
A hétvégét Erdélyben töltöttem, s miután aligha jutottam gép-, illetve netközelbe a négynapos kiruccanás során, kissé el vagyok maradva az írással, e lemaradásokat igyekszem pótolni, ám nem ígérhetem, hogy egyhamar megérkezik a negyedik fejezet, hisz a javított, végleges verzióval még korántsem készültem el.
A másik, mit fontosnak tartok megemlíteni: vendégírói lehetőséget kaptam a Pennát a kézbe! című, meglehetősen nagyszerű blogon, miután alkottam egy gyakorlati feladatra; nem győzöm ismételni, mily hatalmas megtiszteltetés ez számomra, hisz amikor bemásoltam rövidke írásomat, korántsem számítottam győzelemre, inkább amolyan "próba cseresznye" alapon, merő kíváncsiságból próbáltam ki a feladatot - efféle (meglehetősen pozitív) élményben még nem volt részem. (: Öröm volt írni a történetet, s hogy ne unatkozzatok, míg megérkezik a fejezet, beillesztem ide művemet, szemtorna gyanánt (no, nem, mintha nem akadna jobb olvasnivaló e kis sebtében tákolt semmiségnél).
Utóiratként megjegyezném - pusztán bárminemű félreértés elkerülése végett -, mivel a feladat a szemszögek keresztezése volt, a különféle színekkel jelölt részek három különböző ember szemszögéből olvashatók.
A Blogger újfent meghülyült, nehéz küzdelmek árán sem sikerült sorkizártra formáznom a szöveget, így hát maradt a jó öreg középre igazítás...

Edelia Seir

Nefelejcskék

Dél van, a keleti templomtornyok robosztus tömbjein túlról tovaröppent már a tüzesen sárgálló napkorong, s immáron délcegen pilláz énreám az ég fénylő, zafírozott boltozatának kellős közepéről. Gömbölyded testét indákként fonják körbe a hófehér fellegek, pajkos táncot lejtő sugarai azonban áttörnek a homályos fátyolon.
Midőn tavaszodni kezdett, a légbe bekúszott a március, majd az április bódító hője, hosszabbá váltak a napok, és keservesen röviddé az éjek.
Éppen egy dohos, ősrégi szótárkötetet hajítok félre, amidőn megpillantom a titokzatos férfiút. Az egekbe szökellő lámpaoszlop alatt toporog, széles vállait, testét megremegteti a fojtó izgalom. Percek, netán órák óta szobrozik ott? Mindenesetre figyelmemet mindeddig elkerülte, akárha sosem ácsorgott volna ama bűvös villanypózna tövében.
- Hé, Victoria! – kiált rám fegyelmezőn főnököm, mire azon nyomban őreá kapom mindaddig mustráló tekintetemet. – Az antikvárium nemsoká nyit, jobb volna, ha folytatnád a rámolást. Értve?
Biccentek, ám amint ujjaim a Jane Eyre egyik őskövületnek tetsző példánya felé nyúlnak, az ismeretlen megmoccan. Nem először látom őt; minden év áprilisának ötödik napján feltűnik a szerény kis park környékén, lobogó, szalmaszőke tincseit felborzolja a derűs, kikeleti szellő. Az aranyló fürtök olykor fenséges orcájába csapódnak, elfedvén a nefelejcskéken csillámló, vad, haragos íriszeket.
Sosem váltottam egy szót sem a férfival, ki alig húszévesnek fest szemeimben, s bár mindennél jobban vágytam arra, hogy megérinthessem, szóba elegyedhessek ővele, nem adatott meg e földöntúli szerencse nékem. Felsóhajtok hát, s elindulok, hiszen vár a munka.

Késésben vagyok. Elmémet keresztül-kasul hálózzák a kusza gondolatok, amint átvágok a zölddel benőtt, gyomorforgatóan mézillatú parkon, mely fertelmes, tavaszi gúnyát öltött. Kissé lelombozódva, ám sietősen szedem lábaimat, tűsarkúim fenyegetőn kopognak a rücskös aszfalton. Hiába, a világ már csak ily tökéletlen. Frissen manikűrözött, vérszínbe öltöztetett körmeim eszeveszett módon szorongatják a papírpoharat, amelyben ott lötyög reggeli kapucsínóm kihűlt, poshadt maradéka. Nincs erőm kihajítani, mellesleg maradék időm is elszállott rég.
- Ó, te szent ég, vigyázzon már! – csattanok fel élesen, hirtelen azonban magam sem tudom, mi okból. Azután megpillantom a fölém magasodó, szelíd vonású úriembert – ch, úriember? -, s egyszeriben elröppen a bensőmbe ékelődött, fortyogó düh, amely mindaddig kénköves pokoltűzként emésztette lelkemet.
A pasas nem szól egy szót sem, talpra rángat, felkaparja a cipőtalpak által kitaposott, poros ösvényről a gyűrött kávéspoharat, s néma célzásként jelentőségteljesen az ócska, ébenszín nejlonharisnyára emeli jeges, nefelejcsszín szemeit.

Fél egy múlt két perccel. Tudom jól, noha egyetlen pillantásra sem méltattam a csuklómat szorongató, fémes csillanású karórát. A maihoz fogható, különleges napokon olyan érzésem támad, akárha lelassulna, megállna köröttem az élet, csupán én mozdulnék, fejemben kongnak a másodpercek…
Ki tudja, mióta számlálom már a pillanatokat. Nem is érdekel igazán, csupán várom, hogy valahára egyet üssön az óra, a nagymutató ékes hegye lassan, csikorogva a tizenkettesre irányuljon, s beteljesüljön a sorsom. Ó, csak még egyetlenegyszer hadd lássam Őt!
Tisztában vagyok ama ténnyel, miszerint lehetetlen. Ez itt maga a rideg, fájó valóság, nem pedig holmi tündérmese, amelyben mindig a jók kerülnek ki győztesként a döntő ütközet legvégén. A végzet sokszor igazságtalanabb, mint valaha is hittem volna… Már bánom, hogy beszálltam az ’élet’ elnevezésű, furfangos, ugyanakkor kínzóan kegyetlen játszmába.
Sebzett szívem hatalmasat dobban, amidőn megkondul az ónból öntött, míves nagyharang, bőrömet ellepi a fagyos veríték. Hátamat borsóztatja az izgalom, karjaimon végigfut a hirtelenjében támadó szélorkán. Papírlapokat sodornak felém a hűs fuvallatok, a fecnik vad körtáncot lejtenek mozdulatlan testem körül. A légben szolid, lágy vaníliaaroma terjeng, csábítón kúszik orromba, s keserédes bódulatba ejt. Lehunyt szemmel szemlélem a tájat, magam előtt látom ama álombéli arcképet, amely oly édesen mosolygott rám egykoron. Bőrömön érzem a puha, forró tenyerek érintését, orcámat gyengéden cirógatják a lángnarancs tincsek. Mézillatú ajkak lehelnek izzó csókot hosszú pilláimra, hirtelen tágra nyitom szemeimet. Egy ezüstszínű szempár les vissza énrám szégyenlősen, alkaromat, csuklómat láthatatlan kezek érintik, egyszeriben lepereg előttem minden, mi kettőnk között történt. Az első találkozástól kezdve egészen az imádott lány temetéséig – akkor sírtam életemben utoljára. Hirtelen azonban arcomat ellepik a sós, csípő könnyek, ám valaki finoman lecsókolja azokat. Karjaim között megelevenedik holt kedvesem, immáron együtt, egymás ölelésében emelkedünk az égbe, s azon is túl.