Novella

Kedves Olvasók!

A negyedik fejezetnek utolsó sorait körmölöm perpillanat, ám néhány napos, röpke kis írói válságom megakadályozott a jelentősebb előrehaladásban, ezért újfent szeretnék elnézést kérni. Hamarosan megnyílik novellás blogom, ám e rövid iromány nem más, mint a korábban általam is említett Shay című versenymunkám, mi szorosan kötődik az Ébenvérhez, karakterei ugyanis a történet két fejezetében afféle epizódszerepet kapnak majd. Ezen okból szeretném, ha elolvasnátok, hogy jobban megismerhessétek Gabriel Rayson és Shayen Reed történetét, mely csupán néhány évszázaddal korábban esett meg...

Kellemes olvasást!

Shay

- Shay, ez már tényleg több a soknál!

Gabriel szavai éles pengeként vágtak mellbe, dühtől izzó, fémesen rideg élük a szívem mélyéig hatolt, érintésük nyomán apró vércsík serkent hószín, csaknem sérthetetlen bőrfelületem alól. Hiába; a lylionok képességei mindig is kegyetlenek voltak, s talán mindörökre azok is maradnak majd. Én, a jelentéktelen, anyátlanul felnőtt kis ezüstvérű, ugyan, mit tehetnék?

- Mit akarsz, Gabriel? – prüszköltem gyilkos kígyó módjára. Fülemben ütemesen lüktetett az ereimben oly’ forrón, csaknem égetőn száguldó vérfolyam dobszója, szívemet-lelkemet felemésztette a düh keserű, méregszín lángja.

- Tudod nagyon jól, hogy mit akarok, Shayen, jobban, mint bárki más – förmedt rám leplezetlen haraggal. – Azt akarom, Shay, mindösszesen azt, hogy tanulj meg végre normálisan viselkedni! – A középmagas, elegáns öltözetbe csomagolt férfiú immáron keserves, szinte könyörgő hangszínnel fordult felém, beszéde nem volt több kétségbeesett suttogásnál, mit összepréselt fogai közt szűrt alig érthetően.

- Te ezt nem érted! – vágtam a fejéhez, miközben hevesen rángatózva igyekeztem szabadulni gyönge csuklóimat törhetetlen béklyókként övező vasujjainak szorításából. – Gabriel, te… - Hiába kerestem a szavakat, oly’ istenadta tehetségem, melynek értelmében képes voltam bármily bonyolult szöveget, mondanivalót röpke pillanatok alatt megfogalmazni, most cserbenhagyott. – Te szabad vagy, neked van saját életed! Miért vagy képtelen megérteni? Sosem szenvedtél, igaz? Téged nem zártak sötét, naptalan kínzókamrákba, nem fűztek karjaidra kőhideg bilincset. Nem sebezte isteni bőrödet a vértől és mocsoktól rozsdás fém, amely ezüstösen csillódzott a cella parányi, vasrácsokkal szegélyezett ablakán beszűrődő holdsugár fényében. S mondjak még valamit? Soha, soha nem érezted azt a fájdalmat, mely olyankor marcangolja a lelket, amikor az önnön szeme láttára szaggatják apró darabokra szeretteinek tűzpiros életnedvtől csepegő, rongybábként tekergőző hulláját, igazam van? – egészen közel hajoltam rezzenetlen arcához, amelynek szenvtelen szoborszépsége sápadtan ragyogta be a félhomályban úszó helyiséget, ami voltaképpen a Főlovagrend üléstermeként funkcionált – amikor épp nem folytattunk itt véres szócsatákat drágalátos főnökömmel, a nálam alig idősebbnek tetsző Gabriellel.

A fiú szótlanul fürkészte tündéri szépségű vonásaimat, melyek most egészen torzak voltak a színigazul égő, haragos gyűlölettől, szája sarka egyszer felfelé, másszor újfent lefelé hajlott. Violaszínbe forduló, mélykék íriszén parányi gyertyalángok fénye táncolt, sejtelmességet kölcsönözve vizslató pillantásának, mely szüntelen az enyémet kereste – olybá tűnt, akárha valamiféle titok után kutatna énbennem, éppoly átható volt lézeres tekintete.

A gótikus stílusban épült terem boltíves kőmennyezetéről hatalmas, csillámosan tündöklő kristálycsillár csüggött alá, kellemes, halovány fénybe öltöztetve a szobát. A tág, ólomüveg ablakokon túlról már nem szűrődött be más, csupán az alkonyi sötétség és ború.

- Nem tudod, nem is tudhatod tán. – Gabriel hangja oly’ idegen volt, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is ő szólt énhozzám, inkább egy túlvilági lélek, kinek szelleme rekedtesen, enyhén karcos hangon beszél, szavai mélyen zengik be a sötétlő éjt. – Hisz’ honnan is tudnád, te hitvány ezüstvérű? Gabriel Rayson történetét még a legvénebbek közül is csak egy-kettő ismeri… ők sem úgy igazán. Mind, ki valaha is tudott róla, halott. És te, Shayen… talán te is azzá válsz nemsoká, ha ezt most elmesélem. – Megragadta vékonyka karomat, magával húzott a hosszan elnyúló, hűs kőpad felé, melyet mélybíbor bársonnyal vontak be egykoron szakértő kezek, s lerántott maga mellé. Lehelete végigsimított nyakam sebzett bőrén, és furcsa, ismeretlen erővel töltött meg: a lylionok legendás tüzével, melyről oly’ sok mítoszt olvastattak Avillan oktatóközpontjaiban.

- Réges-rég kezdődött; Avillan városa is épphogy felépült, a Diagonal Katedrális legfelső tornyait az imént húzták fel. Az emberek mind rácsodálkoztak égbe nyúló, ékszerdobozként díszlő csúcsaikra, hisz’ a lylionok közt is szokatlan volt még az effajta építészet. S valahol, a város népsége közt élt egy közönséges tündérasszony – hisz’ ama alávaló faj (embereknek nevezik magukat; a mi ősi nyelvünkön ez annyit tesz, felsőbbrendű), mely a világon túli világban él, mindmáig így nevezi a lylionféléket -, ifjú volt még, de szerelmes, testének minden porcikáját átitatta a földöntúli érzés, mi nem sok tündérnek adatik meg. Nem volt rangja, vagyona sem sok, habár pénzt akkoriban még nem is igen alkalmaztak, de családja határozottan szegénynek minősült, még ama újonnan sarjadt világ közepette is. Közönséges kis polgár volt mindössze, ereiben a köznapi lylionok színaranyban csillámló létnedve csorgott, nem volt hát különleges. Haja szöszke, akár a nyári búza, bőre hószín, mint az ezüstszínű sarló az égi boltozaton. Szeme, mint a levendula, kék és lila egyszerre. S hogy ki volt bálványa, kit ajnározott éjt nappallá téve? Kivel kelt számára a Nap, s kivel nyugodott le éjjelente? Ki volt szemének fénye, korhadt lelkének egyetlen virága? Maga sem tudta.

Az akkori uralkodó, Seraphina fia, Avillan hercege, Michael ábrándos lélek volt, ugyanakkor tehetséges harcos, ügyes kezű fegyverforgató, nem mellesleg pedig emberfölötti erejű. Avillan központjában élt, az Ezertornyú Palotában, melynek minden egyes fala törhetetlen, varázzsal megbűvölt kristályüvegből készült, kapuit merev, tömör acélból rakták. És ő maga sem tudta, mit vállal be, amikor egy zsenge polgárlánykával randevúzott éjfél idején. A hajadon nem tudta, kinek esküdött örök hűséget ama varázsos éjszakán, s még a fiú sem volt biztos cselekedetének helyességében.

Egy napon azután Michael levelet talált a télikert szabályosra nyírt sövényei között. Egy szegény famíliából származó tündérleány kért találkát tőle, öt percet csupán, de úgy írta, fontos dologról van szó. Megtette hát, ami őtőle tellett. Találkozott a lánnyal, éjidőben, épp, mint azelőtt.

- Ü-üdvözletem… - Amint felcsendült a nő reszkető szopránja, a herceg határozott léptekkel indult meg feléje, és lepillantott az apró termetű szépségre. Igaz, nem volt különösebben gyönyörű; a lylionok közt mindenki bűbájos megjelenéssel rendelkezett, alig volt köztük, ki páratlanul szemrevaló volt.

- Hogy hívnak?

- Erre most nincs idő – felelte idegesen a polgárlány, és szoknyája szegélyébe kapaszkodott. Búzaszőke tincsei vállát csiklandozták, mely hófehéren világlott a hamvas éjszakában. Telt ajkai vörösek voltak, akár a rubin, szemeinek csillogása sajátos. – Azért jöttem, hogy… nos… szóval, kérlek, légy a férjem! – Szavait döbbenet fogadta.

- Én… - köszörülte meg a torkát a koronaherceg, azon tűnődve, miként utasítsa vissza e fiatal süldőlányka közeledését, de amaz félbeszakította.

- A gyermekedet hordom a szívem alatt, és neked még van képed visszautasítani? – csattant fel az asszony.

Így történt hát, hogy Avillan jövőbéli uralkodója titokban házasságot kötött az őt bálványként imádó parasztleánnyal. Hamarosan világra jött az ép, egészséges, élettel telt fiúcska, kinek ébenfekete tincsei épp olyanok voltak, akár a búskomor éjszaka. Szemei, akárha az anyjáét látná az ember – egyik pillanatban még gyémántos kékként csillog, egy pislantás múlva azonban már ibolyaszínben tündököl, másszor elfelhőzik azt sűrű, legyezőként aláboruló pillái, melyek sötét árnyékot vetnek sápadtszín orcájára.

A herceg s újdonsült felesége végtelen gondtalanságban élt a kis csecsemővel, mígnem városszerte elterjedt, hogy a tekintélyes trónörökös egy, a pórnépségből származó polgárleányt vett nőül, s menten vasvillákkal, lándzsákkal, tőrökkel – és persze varázserővel – indultak útnak a palota felé, hogy legyilkolják a nem királyi vérből származó fattyat. A fiatalasszonyt tüzes máglyára vettették, az örökös számára új menyasszonyt hozattak egy távoli városból, a törvénytelen gyermeket pedig rabságba hajították. Véres cellákban sínylődött, nyirkos, átfagyott kövön pihent meg, hátát kínzó pofonok sújtották nap, mint nap – holott mindössze egyéves volt. Tizenkét hosszú éven át volt az otthona a mocskos várpince, nem látta a Napot, éppúgy nem a kék eget. Nyolcéves volt csupán, amikor végig kellett néznie, miként válik hőn gyűlölt édesapja a lángok martalékává, miután meggyilkolta nemesi ágról származó nejét, kit Corella városából hozattak számára, s aki a Mirtillia névre hallgatott.

A fiúcskát rabszolgaként tartották, és bár sosem volt engedetlen, ostorral verték, nem ritkán ékítették testét vérszínű tenyérlenyomatok sem. Merő zúzódás volt, lábszárán vadkutyák félholdat formázó harapása futott végig, s a kék-zöld foltok alól aligha sejlett elő csontszínű bőre.

Úgy bántak vele, mint egy semmirekellő házicseléddel; tán még annál is csúfabbul. Kegyetlenek voltak, könyörtelenek, egyvalaki volt jóságos őhozzá: egy vén fejes, Cornelian, ki gyakorta látogatott el a börtöncellába, ahol tartották. Azt ígérte, kiszabadítja, még ha életével fizet is a gyermek szabadságáért.

Cornelian beváltotta szavát. Az akkor tizenkét éves ifjú sikeresen elmenekült az őrzők karmaiból, azonban az idős férfinak nem sikerült a szabadulás. A kisgyermek immáron a harmadik szerette halálát nézte végig, holott egyikük sem érdemelte volna meg. Aznap, akkor sírt utoljára. Mindennek már hat hosszú éve…

Gabriel tűnődve bámult a messzeségbe, arcának élén eljátszadozott a fakón izzó alkonypír. Hangja földöntúli messzeségből jutott el énhozzám, s mikor véget ért a hosszú-hosszú rege, önkéntelenül végigsimítottam erős, izmos vállain, mire alig észrevehetőn felém fordult. Szemeiben őszinte kíváncsiság bujdosott.

Remegve elemeltem apró kezemet forró hévvel égő bőréről, mire erős ujjak fonódtak varasodó sebekkel ékített csuklómra, s óvatosan visszahelyezték tenyeremet Gabriel vállára. A fiú balkeze karomra kapcsolódott, a másikban egy korbácsot szorongatott bivalyerővel. Rémülten néztem fel szelíd arcára, mely határozottságot tükrözött.

Azután hirtelen felállt.

Hatalmas erejével magával rántotta törékeny testemet, mely bábként omlott erős karjaiba.

- Gabriel – leheltem, minden bátorságomat összevetve. Lepillantott rám, feszült figyelemmel összpontosított ajkaim formájára. – Vétkes vagyok. Büntess!

Hosszas hallgatás után köszörülte csak meg kiszáradt torkát. – S mondd, mit vétettél, Shayen Reed?

- A szerelem – feleltem halkan, habozás nélkül, megacélozott tekintetemet szigorúan az övébe fúrva. – Beleszerettem valakibe… Az érzés pokoltűzként éget, s én már nem bírom tovább! Felemészt, Gabriel. És ha te nem büntetsz… belepusztulok. – Hangom erőtlen krákogássá kopott, elveszített minden színt, árnyalatot, mely addig őbenne lakozott.

A fiú az állam alá nyúlt, hüvelykujjával felrántotta búskomoran lógó kobakomat, amely ernyedten pihent nyakamon. – Ki az, kit ilyképpen tudsz szeretni? – kérdte erőszakosan, fogai egy vadállatéra hajaztak a szürkület pisla fényében. – Halljam! – üvöltött rám.

- Talán ismered. A neve… - feszülten nyeltem egyet, s óvatosan arcára emeltem félő tekintetemet. – A neve Gabriel Rayson.

Szemeiben smaragdos fény ébredt, mely lassan lángszínné változott, írisze fogolyként ölelte csapdába az érzelmek tomboló hurrikánját. Az olvatag magmaként izzó tűz érzelmek kavalkádját ébresztette föl lelkemben, amely reményvesztettként várta a halál pillanatát. Egy édes csók… és nekem végleg végem. Létezésem démon volt éltem során, miért is ne dobhatnám el magamtól? Úgysem számít már; születésünk pillanatától fogva belénk hajszolták: a szerelem tiltott, ámde hőn áhított gyümölcs, melyet nem szabad megízlelnünk… Aki mégis megteszi – halál fia!

Gabriel most énreám pillantott, állkapcsa összeszorult, s közelebb lépett. Öklének heves szorításában ott feszült éjhollószín korbácsa, minek ostorai fenyegető medúzaként tekergőztek a hold sápatag fényében. Összeszorítottam szemeimet, ő pedig egyszeriben forrón lüktető mellkasára vont.

Ajkait az első korbácsütés pokoli csattanásával egyetemben tapasztotta az enyémekre. Büntetett, mámoros csókja halálos méreg volt a számomra. Mégsem vesztem el; együtt sodródtunk át a világok kapuján.