4. fejezet

Réges-rég elszállt már a csöndes, őszillatú éj, midőn a szilaj, hollótollszín paripa a nyílt mezőre vágtázott szédült sebességgel. Lovasa háttal ülte meg a pompás telivért, a lány hosszú, vad tincseibe belekuszált a heves menetszél. Homlokát, fejét tarka virágkoszorú fonta körül, s a buja tündérglória valamelyest féken tartotta bodros, kócos tincseit, mik szabadon szállongtak a langymeleg légben. Különös szerzet volt a hölgyemény, annyi szent, mindenesetre a legelvetemültebb zsokékat és lovasokat megszégyenítő bátorsággal ülte meg a galoppra váltó hátast, majd penderült le róla egy jól irányzott ugrással. Egyetlen füttyentése nyomban megfékezte a körbe-körbe száguldozó kancát, ki a pillanat töredéke alatt őmellette termett. Jókora fejével boldogan bökött kacagó gazdája felé.
A pezsgő vérű, szabadszellemű ifjú leányzó elterült a térdig érő, selymes, smaragdban játszadozó fűszálak között, arcát vadvirágok cirógatták. Tüdejét megtöltötte a rét mézédes aromája, s egyenesen csontjaiba hatolt.
A közelben patak csordogált, így a lányka nem habozott, levetette rongyos, vándorútjai alatt jócskán kikopott, szerteszakadt bőrgúnyáját, és megtisztította friss sebeit, miket a kökényesben szerzett nemrégiben. A harmatos, kristályos forrásvíz émelyítően jóleső hűvöse mámorba vonta karcsú testét, kényeztetésnek érezte a mosdást is, mert bármily nagyon élvezte is a véget nem érő vándorlást, ennek egyik fő jellemzője a nélkülözés volt, amelyben valóban nem akadt hiány, miként megtapasztalhatta.
Néhány óra múlva újfent vértől mocskos, szeretett vadászöltözetét viselte, amit igencsak megtépázott az idő vasfoga, hisz’ a vándorlét korántsem volt piskóta – eleinte legalábbis nem. Azóta vérbeli remete vált belőle, s sosem bánta meg döntését, miszerint ahelyett, hogy az Ezertornyú Palota elegáns, krómozott falai közt poshadt volna, vándorútra kélt hajdanán. Eleinte rettegett, ám mindennél jobban vágyott a függetlenségre, és végül a mindent elsöprő vágy diadalmaskodott a sötét félelem felett.
Varázsolni akart. Mióta magányosan, egyetlen lova társaságában tengette napjait, nem kötötték a birodalom ostoba, értelmetlen szabályai, bármely időpontban szabadjára engedhette határtalan mágiáját. Érezni akarta az erőt.
Nem habozott; talpra szökkent, hosszú, csontszínű ujjait az égbe emelte, s hagyta, hadd kússzon zsigereiből az energia ezerfelé, hadd röppenjen a ködpárás légbe, hadd váljanak eggyé a természettel. Ereiben ott lüktetett az ismerős-ismeretlen érzés, átjárta őt ama különös elektromosság, amely akkor futott végig tagjain, mikor a varázsszálak végigvándoroltak testén, izmain, csontján és bőrén. Maga volt a színigaz varázs.
Vie – búgták a szelek. – Úrnőnk.
Vie elégedetten elmosolyodott. Talpával ritmusra dobogott, midőn felcsendült elméjében a bűbáj dobként dörrenő mantrája. Ajkai átvették a szavakat, mind hangosabban és hangosabban kántálta a versikét. A borongós égboltra pillantott.
Esőfelhők kúsztak a feje fölé balsejtelmet idézőn, ám nem hagyta abba; az ujjperceiből kiinduló, vérvörösen izzó, mérföldes fénycsíkokra összpontosított, melyek a fellegek magaslatáig nyúltak, kárminszínbe öltöztetve az ég gomolyszürke boltozatát.
Hirtelen a ragyogó mágiacsíkok ezernyi apró, szemcsés szikrára robbantak szét, s egytől egyig a földre hulltak.

***

A vén király az ólomüveggel kirakott, magas ablak előtt toporgott, a künn tomboló vihart szemlélte. Nem szólt egy szót sem, csupán elméje kalandozott távoli tájakon – egyszerre töprengett a múlt komor fellegein s a jövő arannyal rakott útján. Magára maradt a hatalmas palotában; a szeretett királyné látogatóba indult Chartée grófságába, leendő menyének kastélyába, fia a világon túli világba utazott, hogy újabb tündérvérűeket kutasson fel a nagyváros forgatagában, a lánya pedig… nos, Vivianne-t már régen nem tartotta önnön lányának, noha ugyanazon vér csörgedezett ereikben. Mégsem akart többé ama szégyenteljes árulóra gondolni.
Vivianne világéltében vadabb, akaratosabb volt öccsénél, ugyanakkor jóval műveltebb, s a harcművészetekben is páratlanul megállta a helyét. Úgy ülte meg a legveszedelmesebb vadlovakat is, miként egyetlen bátor férfiú sem lett volna képes rá, kifogástalanul hadakozott. Remekül bánt a fegyverekkel, ám puszta kézzel legyőzhetetlennek számított. Nem egy hős dalia esedezett már az életéért, midőn az alig tizenkét éves Vivianne gyomorszájába öklözött, ágyékába térdepelt, vagy épp torkon vágta. Ügyes volt, magas, izmos, mégis lenyűgözően kecses, emberfölötti erővel bírt. Szépsége is páratlannak tetszett a vidéken, s mindemellett módfelett illedelmes volt. Ami mégis vesztébe hajszolta, rettentő bátorsága, függetlenné válni akarása volt – kár volt érte. Avillan uralkodója évekig fortyogott, amiért elvesztegette birodalma leghatalmasabb tehetségét, a mágia legmesteribb űzőjét, a különféle harcművészetek koronázatlan hercegnőjét, s egyúttal a tökéletes mintagyermeket, akire világéletében vágyott.
Éktelen ricsajra eszmélt, mely megrázta a palota falait, noha bizonyos volt benne, hogy a zörej mérföldekkel messzebbről érkezett, tán a Monte-sziklák környékéről. A távolban ezernyi rubinszín szikra szökkent az égbe, majd eltűntek az enyészet mélységében. Füst, robbanás égett bűze terült szét a levegőben. A buja tűzvarázs fellegek közt táncolt, rebbent pille-szárnyon, s lassan lángvörösbe öltöztette az égbolt fátyolát.
A király megcsóválta fejét, és tovasétált.

***

Nora fülét dobhártyaszaggató robbanás zaja ütötte meg, s éppígy a szorosan mellette térdelő Marc Diablóét is. Szinte egyazon pillanatban kapták fejüket az ég felé, rémülten pillázván a tűzijátékként széthasadó fényszalagokra. Tűzmágia, suhant át Noriana elméjén a röpke gondolat, ám azon nyomban el is vetette azt. Efféle varázslatokra csupán a birodalom leghatalmasabbjainak egyike lehetett képes, ő pedig már réges-rég távol járt. Tán épp a világon túli világ mocskos utcáin múlatta drága perceit, midőn valaki magáévá tette hétpecsétes bűbájait. Hiszen az nem lehet, hogy az elveszett lány visszatért, ugye? Avillan kapuja sosem állt nyitva a szökevények előtt…
- Mi van, ha mindvégig köztünk élt? – rebegte halkan, csaknem némán a lány, szorosabban simulva kedvese forró mellkasához.
A férfi végigsimított a csillogó, rozsdaszín tincseken, közelebb vonta magához szerelmét, s gyöngéden homlokon csókolta. – Nincsen semmi baj, hisz te is tudod.
Nora újfent az égre tekintett, ahol ezernyi apró tűzszikra járt éppen baljóslatú táncot, majd hirtelen a karmazsinszínű pettyek némelye izzó narancsba, élénk napsárgába olvadt. Immáron a tűz minden egyes árnyalata ott pergett, sercegett, sistergett és hullámzott a szürke ködfátyol mezején. Lenyűgöző látvány volt – olyan régen láthattak ilyet utoljára!
Egy pillanatra elfogta őt a szívbe maró hiány fájdalma. Elveszítette Vivianne-t, noha egykoron lélektársnője azt ígérte, örökkön örökké kitart majd őmellette – végül nem így lett. Kölcsönösen eltávolodtak egymástól, s éltük legkeményebb küzdelmeit egymaguknak kellett megvívniuk. Hiába, az élet már csak ilyen. C’est la vie.

***

A göröngyös, porozott úton éjhollószín postakocsi döcögött, kerekei mély sávokat vájtak a csontszáraz talajba. A csinos paripák által alaposan kitaposott földutat beragyogta az aranyló nap fénye, mit még a búskomor fellegek sem fátyolozhattak el teljes egészében.
- Hol vagyunk? – dörzsölte le pilláiról az álom ezüstporát a lány, s kipislogott a picinyke ablakon. Épp akkortájt ébredezett a mellette heverő férfiú is, ki hunyorgatva meresztette kifelé nefelejcsszínű íriszeit. Megvonta vállát, s igyekezett valamelyest magához térni a bódult kábulatból.
- Esküszöm, ha ez a nyamvadt dög még egyetlenegyszer…
- Türelem, Joseph. Máskülönben a lovak elé vetlek, és miután a birodalom legkiválóbb kovácsa patkolta őket… nos, úgy sejtem, nem szándékozod közelebbről is megismerni ama fenséges aranyszögeket, vagy netalán tévedek? – A homályosan ismerős, rekedtes hang gazdája fenyegetőn förmedt a kocsisra, ki némiképp nyeglén térdepelt a bakon, kezében vastag bőrszíjakat szorongatva.
- T-teljes mértékben igaza van, Renoir uram. É-és mondja csak, a… vendégeink felébredtek-e már? – hebegte, valamiféle kérdésnek hangzót csempészve szavaiba.
- Nem hinném, Joseph. Amennyiben azonban mégis, úgy illenék köszöntenem őket. No, majd valamivel később.
- Renoir? – suttogta a nő halkan. – Dereng valami ezzel a névvel kapcsolatban… ó, megvan! Renoir híres francia festő volt, tán a tizenkilencedik század idején…
- Ahogy mondja – szúrta közbe hirtelen a dallamos férfihang, némiképp derűs hangszínt ütvén. – Ugyanakkor ostobaság volna összetéveszteni engem ama fickóval. Valamely harmad-, netán negyedági rokonom. Mellesleg… úgy tartják, fényévekkel megnyerőbb külsővel rendelkezem őnála. – Alicia el tudta képzelni, mily öntelt mosolyra húzta ajkait az idegen, s a képzetében élő portré láttán elfintorodott.
- Hm, mit látsz, riporter? – villantott halovány vigyort sorstársa, mitől az említett újfent elhúzta száját.
- Hihetetlen vagy, ha a hülye megjegyzéseid nem végeznek velem, hát esküszöm, halhatatlan vagyok – csóválta fejét unottan. Munkahelyén hozzászokott kollégái, többek közt Jonathan Bellevue ostoba, majdhogynem humortalan poénjaihoz és idegőrlő szófordulataihoz, ám remélte, legalább ily nehézkes utak alkalmával nem kíséri őt valami szemtelen kis suhanc, lepcses szájával karöltve.
Delon magában kacarászott, miközben útitársa lágy, komoly és őszinte vonásait fürkészte, elméjében még mindig a lány csengettyűszó-hangja cikázott eszeveszetten, rekeszizma akaratlanul is nevetésre késztette, midőn rongyosra ismételte magában a gúnytól csepegő szavakat. Elfordította tekintetét, s a kocsi ablakán túl elsuhanó, távoli égboltra szegezte pillantását.
- Aly, hé. Odanézz – búgta csendesen, mutatóujjával egyetlen pontra célozva.
- Mi van már megint? – kapta fel kobakját a hajadon, követvén a szépfiú útmutatását. Ámulatba ejtette a látvány: a hamuszürke fellegek között rubinvörös villámok keringőztek, lélegzetelállítóan élénk kavalkádjuk éppolyan volt, akárha kósza vércseppeket sodorna a lágy fuvallat tébolyult haláltusájukba – a karmazsinszínben vibráló fénycakkok ugyanis egytől egyig milliárd darabra robbantak, s végül elenyésztek a zivataros félhomályban.
A kocsi lefékezett.
Ugyan az ódon jármű utasai nem láthatták, miként szökell alá a bakról titokzatos fogva tartójuk, még az elfüggönyözött fülke falán keresztül is tisztán hallhatták a fülükben csengő éles, elképedt káromkodást, mit csattogó léptek tompa ritmusa követett.
Az újságírónő felsóhajtott, és felegyenesedett a meglehetősen kemény ülésen, előkapván mobilkészülékét, noha pontosan tudta, hogy hiábavaló volna térerő felbukkanásában reménykedni. Legnagyobb meglepetésére azonban két, július 13-i dátummal szereplő üzenet várta őt, méghozzá egy agyonkoptatott telefonszám gazdájától, ki csupán J. Bellevue néven szerepelt a lány címjegyzékében.
- Ó, te szent ég! Már csak Bellevue hiányzott… - csóválta fejét hitetlenül, miközben belelapozott az első, igencsak terjedelmesre sikeredett üzenetbe.
„Hé, Aly. Ne haragudj, valami motoszkál bennem, úgy érzem, feltétlenül meg kellene ismételnünk a tegnapi Starbucksbeli találkát… Kérlek, írj majd, várni fogom. xoxo Jonathan”
- Mi az, Kray, csak nem a balfék melótársad írt neked valami szaftosat? – vigyorodott el önfeledten a filmcsillag.
- Jonathanra gondolsz? – vonta fel finom ívű szemöldökét Alicia.
- Ja, biztos. Tudod, az a szerencsétlen nyálgép. Hadd nézzem, cica. Hadd röhögjek egy jót.
- Te csak ne cicázz, barom – morogta a lány, s közben megnyitott egy újabb SMS-t.
„Jó, tudod, mit? Vettem a lapot, nem akarsz velem randevúzni. Felejtsük el egymást örökre.”
- Ez hülye – motyogta magában az újdonsült riporterpalánta. Pechére Damien csalhatatlan fülét is megütötte e két szó, mely a kíváncsiság habjai felé repítette őt, így a srác sebtében kirántotta a mobilt kezei közül, és szorgosan betűzgetni kezdte a levelet.
- Ilyet sem olvasni minden áldott nap, annyi szent. – Jóízű nevetése fülsértő vihogásnak hatott az ifjú nő számára, bármily emberfeletti erővel igyekezett kizárni a maró hangot elméjéből.
Aly éppen szólásra tárta volna ajkait, midőn különös zörejek szállingóztak által a kocsi vékony falain. Felcsapták a parányi ajtót, s kivetették magukat a dohszagú fülkéből, ám a kietlen rét, mely elterült köröttük, borzongató meglepetésként hatott számukra.
- Uram, lehetséges, hogy… ő az? – rebegte félve a vén kocsis.
- Vivianne-re gondolsz netalán, Joseph? – vágta közbe a sötét férfiú. – Meglehet. Régen láttam őt… mindvégig úgy hittem, azon nyomban elhagyta a birodalom határait. Tán nem is ő az – meredt mélázón a távolba.
- Ki más, uram? Nála nagyobb mágust nem látott még ég s föld, mióta világ e világ – lehelte az öreg, s éjfekete hintajának vetette görnyedt hátát.
- Vivianne – szólt csendesen Leans úr – bűnös lélek volt. Elveszett gyermek a téboly kellős közepén; egyetlen vágya a szabadság volt, ki akart törni a megfelelés fojtó sűrűjéből, s mindennek már oly’ sok éve…
- Azt hiszem – törte meg a hűvös csendet hirtelen egy férfihang -, talán közelebb kellene merészkednünk. Végtére is, bárki is az a Vivianne…
- Sokat kell még tanulnod, Delon, mielőtt efféle javallatokkal látnád el Avillan hercegét, ám tudod, mit? Gyerünk. – Ujjai fürgén intettek a sűrű árvalányhajjal befont mezők felé, s hosszú lábai máris megindultak a jelzett irányba. Újdonsült vendégei követték, csupán a kocsis támaszkodott kitartóan járgányának, büszke, délceg paripáit becézgetvén.

***

A patak vize lehűlt, akárha érezte volna, miként forr, izzik a lány szikár, finom izmokkal átszőtt teste, s mint hánykolódik kóbor lelke önnön kétségei között. Jól esett most neki ama fagyos, jégszikra-csillámú vízhullám, amelynek fénylő felszínén kósza táncot lejtett a pajkos napfény.
Az ég derűs boltján továbbra is ott fickándoztak szélnek eresztett tűzszikrái, egymást kergették, úsztatták a fellegek habjain által. Az ifjonti vadászszív jókora üstdob ütemére dobbant, akárha bensőjében valóban dob verne eszeveszettül.
Álmosító csend, béke telepedett a tájra. Egy röpke pillanatra minta elkapott volna egy zafírosan égő, lángoló pillantást, ám mire felfoghatta volna a tekintetét perzselő képet, réges-rég reája szállott a mézédes álompille.

***

A lány megtorpant, amidőn ujjai a hűsen csillámló vasat érintették. Bőrét valamiféle bizsergető, izzó áramosság járta át, akárha villanypásztort vezettek volna a többméteres vaskerítés lágy ívű, karcsú vonulataiba. Ám az emberek világában megtapasztalt gyönge, tudomány által kifejlesztett kis energiafoszlány csip-csup semmiségnek tetszett a lylionok varázsával szemben. Testét körülfonták a különös indákká formálódó, violaszín fénycakkok, csontját perzselték, úgy érezte, húsa menten szénné, füstté olvad, bőre mintha cafatokban fityegett volna. Aranyozott tincsei korommá száradtak, perzselődtek, márkás embergúnyái szertefoszlottak, retináján keserves, vérrel mocskolt képek villództak sebesen. Éles karmok vájtak szívébe, a fagyos kőre csillogó, tintaszín életnedv fröccsent. Tüdeje egyszeriben képtelen vált arra, hogy friss, nárciszillatú légpárát szippantson magába, torkát akárha sav marta volna ki. Ajkai papírrá száradtak, szemeiből tovatűnt minden árva könnycsepp. Halálán volt már, oly közel az enyészethez…


Elengedte a kerítést. A kín csupán illúzió volt, tünékeny ábrándkép, tovaűzhetetlen rémálom. Világossá vált a számára, hogy nem juthat át a kerítésen. A kapukon keresztül kell a birodalomba sétálnia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése